Kovács Ida (szerk.): Ottlik képeskönyv (Budapest, 2013)
Tandori Dezső: Ottlik Géza „rejtélye”
festők között áll Keserű, s Ottlikéknak köszönhettem barátságát! és egy furcsa, már 1966- ban a „posztmodern”-t megelőlegező, kinevetett, mellőzött, el is kallódgatott tanulmányom a „Hajnali”-ról. Ahol a magam élményét az idézetekkel párhuzamos történetté (esztétikai történéssé) fontam, és szentül meg voltam győződve róla, hogy igazam van. Mára sem az igazság, sem a tévesség fogalmai nem gyötörnek. S ha nem vallom is oly mértékben a „boldogság-evidenciát”, ahogy Ottlik („egy másik író” vagyok, hát nem?), az Iskola... a Próza... a Hajnali... szerzőjének felmérhetetlen elemisége és nagysága, szeretetreméltósága oly iránytűm, amilyen az édesanyánktól kapott Verne-könyv lehet csak, meg a gyerekkori, nyár végi búcsú a Balatontól... s ilyenek még. Nem lehet ide nem idézni a Próza megrendítő kerettörténet-befejezéséből az alábbiakat: „Sok megkezdett történetet abbahagytam életemben. Elhagytam a hőseimet, hősnőimet. Velem is sok történet abbamaradt az életemben. Elhagytak, akiket szerettem...” Egy imádott rokonának halála? Tessék: „lámpalázassá tett” (micsoda kifejezés! olimpiai vívóbajnokság nyerhető ily találattal, de hol? az angyalok vívócsarnokában!- s Ottlik azt is írta: ő az angyalok hírvivője itt a földön), igen, „finoman káprázott a szemem”, folytatja, „kalandossá, regényessé vált a világ velem”. Itt a nem rejtélyes Ottlik! A szívét tisztán kitáró író. Aki az „Iskola” fejezeteiben is egyre ezt mondta: sár és vér és szenvedés, latyakká olvadó hó, rettenetes, elveszett, önkényuralmi magány kell ahhoz, hogy - egy angyalvilág hozzátartozóiként, középkori lovagokként? - az igazsághoz, a finomsághoz, a méltó emberi élethez visszataláljunk, a Paradicsomhoz, melyből kiűztek minket. Ennek a Paradicsomnak volt ő a hirdetője. Kenyérrel él az ember, persze. Elemi összetartással, mint az „Iskola” történetében a Jók, igen. (Talán a megváltozott világ húzta ki az eredendő talajt az Ottlik iránti rajongás alól? Elég nagy disznóság lenne „részünkről” itt, vagy az újabb nemzedékek részéről!) De az ég alkonyati lilasága, az a karbidlámpafény, szeretteink szerelmetes közelsége is kell a kenyér mellé. Hogy uborkát áruljanak a kofák dereglyékről a Vásárcsarnoknál. Mert Ottlik, nagy eleganciával, csak ritkán szól „direktben” a nyers borzalmakról. Holott tud róluk. Még mindig a Próza: „Ez csupán” (a kalandossá válás stb.) „a valóság fejvesztett menekülése, gyors, rendezetlen visszavonulása volt egy... lidércfiiggöny mögé. Védekezés az emberben. Az emlékezés aztán megmutatja, hogy a halálában nincs, nem volt ott semmi regényes-izgalmas azokban a napokban, csak úr.” A tragikus Ottlik, halljuk e hangot? Semmi mondénség! „Üresség, hiány, szakadás. Csalt a káprázat.” Azért nem szeretek érintkezni, mert az ember fecseg. Én pedig a nagy titkaimat rendíthetetlen őrzöm. Hát akkor minek a sok hiábavalóságról, látszat-érdekességről, az akárkinek-elmondható- ról beszélgetni? Sok-sok beszélgetésünk titkát őrzöm így, Ottlikkal megbeszélt dolgokét, 16
