Kovács Ida (szerk.): Ottlik képeskönyv (Budapest, 2013)
Tandori Dezső: Ottlik Géza „rejtélye”
s ezt az alapállagot ő a létezés nagyszerűségében vélte fölfedezni. Elegendő alapot látott (háborúk, levert forradalom etc. után is) e boldogság- favorizáláshoz. Az „Iskola” nagy sikere (megkésett sikere? nem is tudom), a legendaalakulás után miért nem folytatta az írást, a szépprózai tevékenységet nagyobb elánnal? Nincs jogunk ezt firtatni. Bridzs, utazások... vesztések (feleségének halála)... a betegség... mind-mind mellékvágány volt a boldogsághoz, a boldogság kisiklatója lehetett. Boldog volt-e az elméleti matematikával, más „paklikkal” (francia kártya)? Követhetném példáját, ahogyan ő A Drvgeth-legendába beleszövi saját alakját, de nem teszem. A sors helyes útmutatása volt, hogy hosszabb ideig Ottlik személyes körén kívül éltem (műveinek szellemével, persze), mert gyötrelmes lett volna megannyiszor megvitatni „irracionálisnak” minősíthető, netán mikrorealistának bélyegzett adottságaimat. A lovak és az itthoni kártyabajnokság 9-10, illetve 28-30 éve már és még nem lehetett kettőnk közt gondolati tárgy. Veszek egy mély lélegzetet. Igyekeztem becsülettel elmondani, amit tudok, csak azt, amit tényleg tudok, semmivel sem megtoldva e „tudomásokat”. Látom Virginia Woolf mai sorsát. Döbbenetes, hogy ő az, aki mit sem kopott! De nem lehet senkiből mesterséges világító- tornyot „kikiáltani” (faragni, csinálni... otromba szavak vannak csak erre). A létezés állandó hullámzása inkább az Ottlik-életmű, melynek igazságtevő környűlése ez a mostani szép kötet. Emlékezzünk, mit mond a „Hajnali” szerzője: „Ha a Giocondáról, vagy teszem azt, Tizian Kesztyűs férfijáról ránk maradhatott volna egy skatulyára való amatőr fénykép, vagy a hangjuk magnetofonszalagon, vagy egyenesen néhány tekercsnyi hangosfilm-felvétel, a mesterek vászna mellett bizonyára volna némi érdekessége annak is, hogy levetíthetünk egy-két ilyen töredékes, a modellek valóságos életéből vaktában megőrzött Technicolor 3D hangosfilmkockát.” Tériszony és szédülés fog el - tériszonynál rémesebb, rejtelmesebb szédülés -, ha arra gondolok, ki voltam én, hol „tartottam” akkor! (Ottlikot megismerve, például.) Végül Töredék hamletnek címmel megjelent (eredetileg: Egyetlen) verskötetem alig pár igazán érvényes verse volt még 1964-re is csak! Milyen alapon tekinthetett engem Ottlik „ígéretes kutyakölyök- írónak”? Borzasztó! S mégis így alakultak a dolgok. A létezés titokzatos boldogságának igazsága segíthetett. Hiszen kisebbségi érzésekkel voltam tele a legtöbbször a magam (nekem magamnak végképp nem tetsző) fizikai valóját illetően, s közben valami olyan csalhatatlannak hitt bizonyosággal is, hogy igenis író leszek, sőt író vagyok. (Prózai próbálkozásaim jóval korábbiak, mint a versesek.) Hanem 1967-re mindössze a következő munkáim álltak együtt: versek (évente olykor csak 16-20 sort írtam akkoriban!), egy kis szösszenet Keserű Ilona akkori festészetéről - mind a mai napig a legnagyobb 15
