Kovács Ida (szerk.): Ottlik képeskönyv (Budapest, 2013)
Tandori Dezső: Ottlik Géza „rejtélye”
lan boldogság és szerelem és barátság, az sincs.) Ottlik ünneplése? Borzasztó dolog. Úgy, ahogyan tették sokan. Remélem, ő maga kicsit azért örült. Ennek volt a „hátulütője” az az elképzelhetetlen fordulat, amikor - halála után - életművét tompult felfogással, netán nagyon is éllel, „kikezdték”. Örülök, hogy most inkább csend van így: amiképpen csend van az Ottlik által annyira szeretett írók - Fitzgerald, Waugh - körül is. Szerencsére az „Iskola” tananyag maradt, alapműként oktatják, s remélem, olvasása is elegendőképp alapvető. Furcsa szavak. Ottlik, azt mondanánk, nem törekedett „alapvetésekre”. Megkockáztattam, hogy relativizálgatások divatját félretolva, az igazságot (a gondolati igazságokat) nem tekintette végpontoknak. S mégis megvolt benne az a hajlandóság, hogy azt, amiben hitt, makacs szelídséggel, szívósan hirdesse. Egyik legbámulatosabb alkati vonása lehetett ez! Félek, ösztönösen is visszariadtam itt az általánosításoktól és a személyes élmények, emlékek sorjáztatásától is. Holott az olvasók számára általában kedves mindkét zsáner. Nos, aki a leg- ámulatosabb Ottlik-pletykakönyvet akarná olvasni, a már emlegetett Próza várja! Itt aztán Maughamtól, Hunyady Sándortól a kedves macskájukig mindenről olvashat, és mindent a nagy ottliki „boldogságképlet” jegyében. (Ahol a „boldogság” szó a nyavalyás „happy”- séghez képest már-már ellentételes.) Érdekes, milyen apró eszközökkel tudott dolgozni. Épp a Próza kerettörténete a jó példa erre. Alig rezdül meg egy hűr... s már csak a hang elhalását regisztrálhatjuk a végén. Azon kapom magam, hogy ha valamit, hát ezt - kezdeti utánzásokon messze tűi - tőle tanultam, ezt ellestem, s végképp nem aratok vele sikereket. Vagyis a regényírás ilyes, nem tolakodó, már- már jelentéktelennek hitt eszközével, hogy tudniillik más fontosabbnak hitt, „emeletesebb” elemek mellett itt mintha csak alagsori dolgokról lenne szó. Understatement - magyar földön nagyon kell az ilyennel vigyázni, mert készséggel elhiszik. Ottlik szerencsére legendás alak lett, életművét érdemi „végveszély” a legkritikusabb-kritikát- lanabb támadások idején sem fenyegette. Hogyan élné meg máskülönben ezt a mai kort? Akadémikus kérdés, mégis kedves rejtély! Tény, hogy még Ottlik Gyöngyi mondta a 70-es évek legelején: „Tessék szabadfoglalkozásűvá vedleni! Nem megy az sokáig. Az idők elsöprik a lehetőségét.” Ennél elengedettebben mondta, persze, de a lényeg ez volt. Hm. Akadt tehát nekik is azért, Ottliknak még kiemelkedőbb érvénnyel, „pár olyan korszakos megérzésük”. Az ilyesmit mindig később nyugtázza az ember. Így nem ért véget még a Buda „sorsa”, megértéstörténete sem. Hogyan is érhetne véget!? (Magam sem olvastam „minden szót” Ottliktól! Na? Szép Ernőtől meg - csak odavetőlegesen itt - a színműveket végképp nem.) Nem szövegközpontú író volt Ottlik, hanem... mint már mondtuk. Világ-alapállag-központú, 14
