Kovács Ida (szerk.): Ottlik képeskönyv (Budapest, 2013)

Tandori Dezső: Ottlik Géza „rejtélye”

és csuda dolgokat lehetett felidézni, s nem restellem, alapvető hivatkozási alapom maradt e tárgyban sokáig Ottlik... hanem hát aztán nem lehet a legnagyobb érzelmekben sem megmaradni örökké.

Ez a rilkei tanulság. S Rilkéről eszembe jut, hogyan biztattak Ottlikék, műfordítsak. Hogyan alapozták meg az életemet. Gyöngyi és „Cipi” versenyt igyekezett ebben. Így jutottam első Fitzgerald-fordításaimboz, botladozva, de ment... s aztán, főleg bogy alapjában rendszerető (de már-már tragikusan kilengő, igen, olykor tragikusan kilengő) alkatom 1967, nősülésem után elérkezettnek látta, hogy most akkor tessék komolyan dolgozni... még Ottlikék is elmaradtak valami parton... a hajózást választottam, azaz itthoni íróasztalom változatos egyhangúságát.

Ottlik nem tételes filozófiák szerint, de igencsak emberközpontúan gondolkodott. (Az elméleti bridzs világához nem merek hozzászólni. Ismerjük a mulatságos történetet, hogy valóban jogosan világdijas bridzskönyve nagy hírt s nevet szerzett neki szerte e földgolyón, és olykor így aposztrofálták őt: „Hazájában íróként is ismert”, vagy micsoda. Ez a legnagyszerűbb, amit valaha is mondhattak alap-fajsúlyos emberről!)

S mert így gondolkodott, tömören: „mackóim és verebeim” idegenek voltak neki eleinte. Épp az említett telefonok, majd Lengyel Péter (kései évtizedének egyik igaz jó barátja) szíves közléséből kapott tájékoztatások bizonyították azonban,

hogy ennyiben is elfogadott, „eltávolodásomért” nem haragudott már... mestereim közül Ottlik maradt meg végváramul, így is, íme.

Nem tudtam volna „brancsban” élni, azóta sem tudok. Mindez így volt jól, ahogy volt.

Sosem vágyom megtudni, mások közelebbről mit gondolnak rólam, így azt se tudom, Ottlik miket gondolt.

Hol ezt, hol azt... lényeg a rokonszenv lehetett, meg még valami „írói egyéb”.

Tanúsítja ezt kis levelezőlapja, melyet másutt idéztem már. Ott, e kártyán ír terveiről, törekvéseiről, melyet a Buda nyilván (csak a mi számunkra ma még nem teljesen áttekinthetően) megvalósított. A világ legkisképübb embere maradt önmaga ilyetén, atlétikai hasonlattal történő „bemérésében” is. S hogy nagyra tudta tartani, ha őt az ő felfogása szerint nagyra tartják.

Nemes ember volt a szó felmérhetetlenül végtelen értelmében. Aki nem igazságokban hisz, mert tudja, az igazságok erőtere véges. A „boldogság-elem” hatotta át, elméletibb agyak számára nyilván meghökkentően, még legvégső elméleti fejtegetéseit is. Gondolom, a bridzs is végtelen-variáns volt a számára.

Ójabb irodalom-történésünk eléggé nem elemzett szakában (1979-1989) Ottlikot lobogóvá tették; ebben magam csak a sor szélére húzódva álltam, nem kedveltem az effélét. Máig őrzöm fanyarságomat minden lelkesedésemben.

(Ha valakiről úgy istenigazából, nagyra becsülve írok kritikát, tüskét is hagyok. Nincs zavarta13