Kovács Ida (szerk.): Ottlik képeskönyv (Budapest, 2013)
Tandori Dezső: Ottlik Géza „rejtélye”
Tovább: „Uramisten, gondolhatnánk, hát felismerte” (az emlékeket)... „S most mire megy vele?... Változtat-e bármit is az életén? Nem.” S oly jellegzetesen ottlikos ez a sorolás: „Nem, semmit, sehogyan, semerre, sehol.” Az elemi dolgokban élt ez az író, ezeket éltette, ezek éltették. Nem volt ez a zavartalan harmónia. Sok sebzettséget hordozott-e? Nyilván. És rejtelmesen. Kézzelfoghatóan és megfoghatatlanul. Vissza azonban: marad ez az élményemlék mégis „tény... hogy ismerte valaha az életnek olyan áradó kedvét, tágasságát, áhítatát” - figyeljünk! - „a puszta létezésnek tiszta, teljes intenzitását” stb. Amit regisztrálni kell a magát „létezésszakmában dolgozó” embernek nevező Ottliknak, igen, amit mindenek fölébe kell helyeznie. De úgy, hogy közben ő nem ítélkezik. Nem erőltet és nem futamodik, az irgalmas istenségre bizza, találkozik-e Dodererrel, minden szenvedése ellenére „várja”, hogy főművét elismerés is érje, ne csupán gyanakvás vagy közöny (érte!), nem, ő csak lehetőségünkként tárja oda a saját maga által mindennél fontosabbnak tartott életelemet. „Boldogságnak lehet nevezni” ezt a Kosztolányi-élményt. De ezzel is mire megy? „Sokra”, így Ottlik. „Tanúságot, bizonyítékot kapott, hogy múló földi életünk mégis nagyszabású dolog.” Ez volt Ottlik! Itt megfogjuk szellemét. Ezt olvassuk néha újra, és szinte látjuk, akik ismertük őt személyesen, gesztikulá- lását, arcjátékát... de ez nem fontos. A szavak sugározzák tartalmukat, magát Ottlikot, a puszta nyomtatás révén is. „Amit ismert valaha, megvan sértetlenül.” A valóban konzervatív prózakritériumokat vállaló Minden megvan című hosszabb elbeszélésben is ezt állítja. Asszociációs alap ez a behavazott vidéki kisváros. Az élet csodájához, mely bennünk alakul. A sértetlen lelkületű kisgyerekben - és a valamit a régi dolgokból intaktul őrző felnőttben is, aki fogalmakért kapkod, persze. Ám a lényeg az, hogy van a lehetséges boldogságnak, a nem haszonelvű ,jó”-nak valami ősképe. Meghátrálás és kíváncsiság jellemzi utunkat. „Vagy ki tudja, még mi minden egyéb.” Ez is oly nagyon Ottlik! Nem akar ő mindent tudni. (A regényíró örök nagy kérdése, még Nemes Nagy „délutánján” ezt fejtegette az angol prózaírók dolgáról: mit tudhat hőseiről az író? stb.) Ellenben: „...mindenestől benne foglaltatnak (e mindenek TD) egyetlen korábbi, teljesebb érzésben, hogy létezni csodálatos, regényes, nagyszerű dolog.” Nála az égnek, ezzel kezdődik bár a világ, Ottliknál nem lett ebből cukorhab. Sok mindennel folytatódik a világ, amikor - hagyjuk most a durva rosszakat! - mi magunk különbözünk látszólag végzetesen, mindenképp „a törésig”... s Ottlikkal sem maradt e sorok írójának kapcsolata végig egységes. Ám az író élete végén bűvöletes, megrendítő telefonok következtek „az éjszakában”, és akkor már e sorok írójajárt Ottlik városában, Londonban, 12
