Kovács Ida (szerk.): Ottlik képeskönyv (Budapest, 2013)

Tandori Dezső: Ottlik Géza „rejtélye”

sága, igazi páratlansága, hogy mintegy romantikus keretben tálal, taglal dolgokat, melyek nem rágós irodalomtörténeti bölcsességek, esztétikai esszenciák, mégis mint a kavicsok, használhatók, vizfenékre pottyanthatók, onnét felhozhatók... Ottlik volt az egyik legutolsó író a régiek közül, akinek ezt a lehetőséget megadta a... kicsoda, micsoda? A sors? A saját következetessége?

Az igazi átélés? Jaj, nagyon nehéz. Ottlik nem elsősorban rejtélyessége miatt Igazi Titok. Nyílt titkok az ő lényeges dolgai. Hanem, mint már elmondtam, ezek között is a leglényegesebb ez a fe/fény/és-elmélet. Hogy az élet igazi, sőt, egyedüli igazi elemei az anyagtalan, suhanásszerű bizonyosságok... s ebben az ő számára nyilván az atlétikai versenyek hangulata is benne volt.

Az Iskola a határon üdvözlésére írt levelemet, hajói tudom, valami dolgozat keretében közölte egy mai irodalmi folyóirat (a Holmi?), kivételt tettem én is, leveleket közölni másképp nem engedélyezek (magamtól). De amit benne írhattam (nem olvastam el most, persze, hogy nem!), talán a regénybeli szabadságot, új fontossági rendszert ünnepelhette. A regény hajlékony, mégis súlyokat indáztató könnyedségét-bánatát, felszabadultságát és... és... és... Tudhatom, mit éreztem az ötvenes évek végén?

Igen, tudhatom. Ottlik ezt az időbeli és jellegbeli bizonyosságot is megadta nekünk, híveinek, emígy-úgy értőinek. Van egy kis bizonyosságunk így a világ nagy és ostoba és hívságos bizonytalanságai közepette.

Ő mintha nem is hajhászott volna ennél többet. (Jó, nem „hajhászott” semmit a maga igazságán kívül, azt is csak mérgében tette. Nem ismerem kapcsolatait: mármint régi katonaiskolái társaival, az Újhold körével... nem jártunk együtt társaságba. Tudok arról a vitatkozó barátságról, mely Vas Istvánhoz fűzte. Ottlikné mondta, nem indiszkrét a közlés, azt hiszem: sok-sok mindenben eltér a felfogásuk, de „Cipi” számára „Pista” az egyetlen egyenrangú vitapartner. Mert Déryt Ottlik „az idősebb íróként” tisztelte stb.)

Kosztolányi elbeszéléseihez készített értelmező írásában fejti ki Ottlik az élet csodájával, vadregényével - „érdemes állagával” - kapcsolatos nézeteit, ekképpen: „A Boldogság című novellájában (Kosztolányi) kinyomozza emberi létünk egyik alapvető érzését, szinte az életkedv nudeusát, ősforrását. Az egészen kicsi gyermek az édesanyja feltétel nélküli, ellenszolgáltatást nem váró szeretetének biztonságában még kiváltságos helyzetben él... Ezáltal semmi nem korlátozza, nyomorítja az érzékenységét, felfogóképességének szabadságát...” Figyeljük az Ottlik számára fontos fogalmak és ténykörülmények sorjázását! Majd: „Az író, Esti Kornél, Stockholm felé? talán a halál felé? ki tudja, mi felé utazva, egy soha nem látott idegen kisváros hóesésében váratlanul felismeri egyik... kisgyerekkorabeli érzését, és boldogság fogja el.” Emlékezzünk, mi is az a hasonlat az „Iskola” lapjain? Hogy a lényeges és rejtélyes dolgok oldalba kapnak minket, akár a hóesés!