Kovács Ida (szerk.): Ottlik képeskönyv (Budapest, 2013)
Tandori Dezső: Ottlik Géza „rejtélye”
nére (mondhatni, patronáltja voltam, szellemi orientációm meghatározója lett hosszabb időre), ám a legmaradandóbb, mondhatni, a kiemelkedően Egyetlen Írófejedelem, akihez jó barátjává fogadva szerencsém lehetett, Ottlik Géza volt és marad, a 20. századi magyar prózaírás (Kosztolányi, Mándy, Móricz és Szentkuthy mellett) talán legjelentősebb, valóban világméretű (csacska szó!) alakja. Mindenesetre a világirodalom Jegyében” ismerhettem meg őt, egy délután Nemes Na- gyéknál idézgetve, azaz hozzájuk betoppanva, s nem Balázst találtam ott a költő társaságában, hanem ezt a „kalózképű úriembert”, akiről Kormos István (nagy jótevőnk!) anekdotája nevezetes: a híres kávéház asztalánál Kormos költő épp vegyes kompániában időzött, s mikor Ottlik a maga félszegen szerény és lenyűgöző mosolyával odaköszönt nekik, egy nepper megkérdezte: „Ki volt ez a sötét alak?” Nemes Nagy később így magyarázta el a prózaíró személyét, a rá vonatkozó alaptudnivalókat: „A világ leg- kisképűbb embere... kisujjában az aktuális világ- irodalom.” Nem kell szégyellnem magamat az akkori tantervek és pártközponti szabványok miatt: Ottlik Géza nevét nem az, hogy a találkozásig soha nem hallottam, de mivel nem is értettem jól, hazatérve is sokat töprengtem, hát ez meg ki lehetett. Ki ez a csuda? Mert csuda volt, derült vagy fekete égből, ahogy az általam akkor már szegről-végről ismergetett Graham Greene-ről szóló fejtegetése, a később épp az Ottlik-fordításból kedvencemmé lett Evelyn Waugh-t ismertető röpelőadása... és így tovább. „Aláírom”, ha valaki azt mondja: Ottlik Géza jelenlététől általában mindjárt tágasabb lett a szoba, bőségesebb, alapos ismeret után bensőségesebb és elgon- dolkoztatóbb a világ. Ottlik igen hamar „ámulatokra” ébresztette szellemi híveit, s ezzel arra is, hogy igenis „van tét”, rettentő boldogságra és olthatatlan szomorúságokra szolgál végső soron ez a mi földi létünk. Kár, hogy hagyományos pályájű író lévén, az alapoknál kell kezdenem mindent; jobb lett volna így: Ottlíktól azonnal irodalomszemléletet kaptam. Nem is azt mondom most, hogy A megboldogult című, általa fordított kis Evelyn Waugh-regény többet adott nekem a szintén Ottlik magyarításában megjelent, Nobel-díjas Hemingway-„Halász”-nál... s nem is azért, mert a magyar irodalomból Ottlik Géza által oly nagyon hiányolt „mondenitást”, az enyhe idegborzoló határjárást (aki érti, tudja) ez a tragikusan nevetséges témát feldolgozó százvalahány prózaoldal fényesen igazolta, s a legetikusabb tanítást adta (ó, aktuális lenne ma a legtöbbnek!): az író vigye haza (bármi kétes, könnyes, gazfickós stb.) nyersanyagát a honi partokra, s ott dolgozzon rajta esetleg mindhalálig, keservesen, tisztességesen. És Evelyn Waugh, amennyire a világirodalom közvetlen hatásra képes (a hazaié az előny!), alapvető tanulságaimat hozta: például a szintén Ottlik Géza tollából származó, hűséges Utolsó látogatás változattal szintén (Evelyn Waugh), melynek végén 7
