Kovács Ida (szerk.): Ottlik képeskönyv (Budapest, 2013)
Tandori Dezső: Ottlik Géza „rejtélye”
meg az a szívtépő elválás van, de közben is, ahol pedig „csak” mindenható szent mackójától, Aloysiustól szakad el a főhős, s nekem ez a bizonyos Aloysius Medve ugyanolyan alapvető életem társa lett, mint a nálam csak egy évvel fiatalabb első mackóm, később meg a feleségem által a házhoz hozott Főmedvénk, meg még sok száz(!) medve. Ám hagyjuk ezt. A búcsúzás érdemije valami általam fel nem fogható vallási ok volt a regényben, de a lényege, hogy, bizonyos dolgokra nincs szó, minek is... ehhez képest Wittgenstein már csak (persze, pompás!) másnapra összeérő grenadírmars lehetett. Ottlik nagyregényében, az Iskola a határon részeinek élén, meg bevezetőjében ott a híres mondás arról, hogy sem erőltetni nem lehet dolgokat, sem megfutamodni nem szabad, hanem Isten kegyességére kell bízni az egészet. A regény ott ennek a jegyében áll is, nem is - dejobb meghatározást nem tudok máig sem a lényegi dolgokra. Bár épp Ottlik vonta mindig kétségbe: van-e lényeg? S tette ezt sem mondénul, hanem felelősségteljesen, csak épp a mi földi emberi mivoltunk parányiságának tudatában, ezzel (nem részletezem) az ő imádott Nyugatjának hagyományaihoz híven. Még mindig csak az említett véletlenszerű találkozás révén ismertem Ottlikot, amikor megjelent a Hajnali háztetők, s nem voltam egyedül, aki természeti jelenségként fogadta a kisregényt meg a mellette sorakozó novellák, mesék egy-egy kitételét; máig úgy érezzük, gondolom, emez alapélmény után, hogy e dolgok nélkül szellemi értelemben „nem is lehetne élni”. A „Hajnali” valóban az Ottlik által megálmodott mondén könyv volt, létrejöttének története eléggé kalandos, Ottlik nagy „visszavevő” volt, vagyis a Halász Petár-történetet („Hajnali...”) kibővítve tette asztalunkra, végső érvénynyel, s ez a mű is legnagyobbjai közé tartozik (gondolom a Próza című könyvvel együtt, harmadikként). A nevezetes jelenetben a filozófiát nem épp két kanállal faló Ottlik megint örökigazságra mutat rá. A megdöbbentő élményen már-már cinikusan, de kicsit megtörtén áteső Halász Péter, „a link”, azt mondja Bébének (Ottlik alakmása, nyilván Ottlik „Cipi” neve alapján alakult ilyen furán ez a férfit jelölő szavacska): „Miért kellene...?” Magam formálom az idézetet. Mármint miért kellene neki, ha már festő, megfestenie a döbbenetes faljárást kisérő képet? A hajnali háztetőkét? Bébé szerint azért, mert valamit mégis kell azért csinálni az életben, s erre kérdezi Halász Petár: „Miért... Miért kellene?” Mert hogyha „ez” szép, hát minden szép. Ez a hajnali háztetős összkép. Magam sem tudom, tömérdek dolgozás után s ellenére, hol az igazság. Ottlik az igazságokat úgy adagolta, hogy... ám pillanatra várjunk! Ha egyetlen mondatban kellene rámutatni Ottlik, a prózaíró világirodalmi jelentőségére, a legtöbben azt mondanánk: nála volt mindennél fontosabb az élet állítólagosán lényeges történései körüli világ... az ég alkonyati lilasága... egy karbidlámpa a Kálvin téren... az eső dobolá8
