Ambrus Lajos - Prágai Tamás: Mészöly Miklós - Hang-kép-írás 1. (Budapest, 2006)
Levél a frontról
Kedves Nagyságos Asszony! Várva-vártam a levelet s végre ma megkaptam - bizony elég sokáig jött, de fő, hogy itt van. Jólesik négy hónap múltán levelet kapni s kis bizonyosságot szerezni arról, hogy még élnek emberek, akiket azelőtt is ismertem. Hosszú beszámolót ígértem s a lehetőséghez igyekszem is megfelelni, de sajnos a cenzúra sok mindent félreérthez, mert a hangsúlyt így írásban kifejezni nehéz. Anyámtól nov. 27-én kaptam az utolsó lapot, melyben már a közeli eseményekre való tekintettel búcsúzik, hogy tán már nem fog tudni írni. Én azt a lapot már úgy kaptam, hogy Hajmáskérről minden pillanatban elmegyünk, állandó riadó állapotban éltünk akkoriban ott, teljesen felkészülve. Először úgy volt, hogy a környéken bevetésre kerülünk, majd az egyik reggel váratlanul gyalog elindultunk Szombathely felé, hogy ott bevagonírozzunk s megyünk Németországba. Mód már nemigen volt rá, hogy valakit is értesítsek sorsomról, írtam haza is, bátyámnak is, de nem hiszem, hogy megkapták s címem egyébként sem volt. Erőltetett menet után végre Szombathelyen vonatra ültünk s 4 nap alatt kirepültünk a Keleti tengerpart közelébe Grossbornba, Neustettin közelébe, hogy ott folytatjuk majd tiszti iskolánkat. Ottani életünk nem volt rossz, szép szállásunk volt - az étkezést viszont meg kellett szokni. Hál’Isten a gyomrommal semmi baj sem volt, pedig alaposan lefogytam. A kiképzésünk ott folyt tovább, tisztjeink jöttek velünk, rengeteg magyar volt ott. A rossz csak az volt- nagyon rossz -, hogy otthonról alig-alig kaptunk híreket, levelet senki nem kapott ottlétünk alatt, mintha el lettünk volna vágva a hazánktól. Nékem persze az fájt legjobban, hogy egy teremtett lelket nem sikerült értesítenem kijövetelemről s így reményem sem lehetett, hogy valaki is megtudjon rólam valamit. Gondoltam, hogy bátyámat kerestetni fogom kint Németországban, mire azonban erre lehetőség nyílt volna, az orosz támadás következtében el kellett jönnünk Grossbornból, nyugatnak, nem tudtuk hová. Én mint géppuskás utóvéd még két napig visszamaradtam a táborban s kb. 100 emberrel így utóbb indultunk a zöm után. Utunk viszontagságos része (amit így írásban részletezni talán nincs is hely) most következett. Mindez febr. elején történt. Kegyetlen hideg, kegyetlen tél volt, bizony próbára lettünk téve és sok baj társunkat hosszú-hosszú kilométereken át úgy kellett támogatnunk, éjtszaka, hóviharban, közben a bátyus szánkónkat húzni, ha nem akartuk, hogy elmaradjunk egymástól, vagy éppen cserben hagyjuk egymást. Mert Berlin előteréig gyalog mentünk. Voltak részlegek, amelyeket ott fent bevetettek, a mi alosztályunkat azonban továbbvezényelték, mindig útközben kaptuk az irányítást. A lakosság arrafelé általában menekülőben volt, hosszú kocsisorok Poroszország felől - nagyon hazai látvány volt. Az élmények, tapasztalatok sokasága mozgolódik most bennem, egy nap kevés volna, nem egy levél. Majd szóban - remélem nemsokára - és otthon. Ami miatt most legjobban bosszankodom, az, hogy hazafelé Prágán át jöttünk!... Csak tudtam volna, hogy Éváék ott vannak, vagy ha összetalálkoztunk volna! (Prágában igen sok magyar van, unos-untalan megszólítottak bennünket az utcán.) Dehát ilyen a sors, néha talán azon múlik, hogy előbb fordul be az ember egy utcába s már elkerüli az ember azt, akivel jólesne találkozni. Itthon aztán parancs szerint lejelentkeztünk s jelenleg is ugyanazon a- meg nem nevezhető - állomáshelyen vagyok. Ismét katona és nem vándor. Pa31
