Ambrus Lajos - Prágai Tamás: Mészöly Miklós - Hang-kép-írás 1. (Budapest, 2006)
Naplórészletek (Polcz Alaine)
Naplórészletek Tegnap éjjel Miklóssal álmodtam. Kórházban vagy szállodában volt, beszéltem vele. Azt mondta: „Jó a koszt.” Egy rendőrnek ezerötszáz forintot kellett fizessen egy ebédért, vagy tizenötezret? Csodálkozott ő, és csodálkoztam én. Valamilyen fertőzéses betegség volt a kórházban, mind többen lettek betegek. Azt gondoltam és mondtam, hogy ha nem vesz lélegzetet, akkor nem betegszik meg az orvos. Ha vizsgálat közben nem lélegzik. Később mellettem volt, vagy nem, tanított. Mintha egy végtelen könyvsorban lennének gombok, és amelyik gombot megnyomom, akkor mi jön elő. Aztán közvetlenül az arcomhoz hajolva, pár centi távolságról azt mondta: „És hogyha írni akarsz, akkor...” - elfelejtettem reggelre, mit mondott. Numinózus volt amúgy is. Úgy örülök, hogy most már ilyenek is eszembe jutnak: milyen jó volt, amikor ültünk az előszoba kiszélesedő részében, és néztük a tévét. Miklósnak odatettem egy kényelmes fotelszéket, a másik sarokba pedig nekem szereltünk fel egy kislám- pát a falra. Varrogattam, stoppoltam, amit kellett - néha szóltunk egymáshoz. Ha kívánta, ott tálaltam neki a vacsorát, odatoltam a gurulóasztalt. Készítettem valami friss ételt. Minden este meleget, mást. Kívánta, hogy vele egyek. Akkor szoktam vissza az esti evésre. Olyan jó, hogy most már nem csak a betegség percei jutnak eszembe. Bogozom, bogozom az életünket. Hogy miért volt ez, s miért volt az, és miért volt ilyen? Férfi ismerősöm mesélte, hogy egyszer a felesége az ölébe ült, mikor ott volt egy vendég is, és ez őt mérhetetlenül zavarta. Restelite az érzelmeit mások előtt. Talán Miklós is nehezen mutatta ki az érzelmeit?- Biztos, hogy nehezen. De azt, hogy a naplójában se legyen semmi, de semmi érzelem, magánélet vagy barátok, csak intellektuális és műhelymunka? Imponáló, óriási. De hogy tudta megállni, hogy egyetlen szó se legyen a magánéletéről? Filozofikus gondolatok, azok igen. Az alkotással kapcsolatos töprengések, igen. Fodor András írta a naplójában, hogy Mészöly Miklós úgy szerette a feleségét, hogy az ölébe vette, és úgy vitte fel a lépcsőn a második emeletre. És mondták, írták, mi voltunk a legendás házasok, akik úgy szerették egymást... Hová lett a tavalyi hó? Volt valaha, hogy zavartalanul szeretett? Elő fog még jönni? Látom a szemét a halálos ágyon, amikor kinyitotta egyszer, ragyogott kéken. Pici, leheletnyi könnyfátyollal. Ami csak csillogóbbá tette. Ez a tekintet, ez a kékség, amit nem láttam a szemében tíz vagy húsz éve. Csak tíz centit kellett volna odébb mozdítsam a fejemet, és akkor a látóterében vagyok. De nem tettem. Éreztem és tudtam, hogy nem tehetem. Előrenézett, valahova messze. Nagyon nehezen halnak meg, akik munkához szoktak, mert vagy azonnal meg-. halnak, abbahagyva a munkát, vagy szenvednek a tétlenségtől. Nagyon tudok szenvedni. Nem attól, hogy időnként nem csinálok semmit - azt nagyon tudom élvezni. Hanem a tudatától annak, hogy mennyi mindent kellene csinálnom. Ezt kellene elengedni. Ellentmondás? Persze. Ha nem volna tennivalóm, célom? 9
