Lator László: Orbán Ottó - Hang-kép-írás 2. (Budapest, 2007)

Mire való a költészet?

- Nagyon nehéz dologra kérdez rá, ez foglalkoztat mostanában a leginkább. Rólam sok mindent leírtak, a legtöbbször azt, hogy tudatos költő vagyok. Bizonyos értelemben ez igaz; akartam is, tudtam is tanulni másoktól. Felvérteztem, képessé tettem magam arra, hogy készen álljak, ha szólítanak. Tudatosan ennyit tehettem. De azt nem tudom, hogy mi ez a szólítás, hogy ki lakik az emberben. Semmit sem misztifikálok, csak hát nem jövök rá, hogyan működik ez az egész, nem tudom befolyásolni.- Ez lenne az ihleti- Nevezhetjük annak is. Tény, hogy ettől függ minden. Nekem az a gyanús az egész dologban, hogy rengeteg versem idéz más költőket. El bennem egy őrült ambíció, hogy újraindítom a világirodalom bizonyos verseit. Hagyjuk azt a fiatalkori költészetem ellen felhozott vádat, hogy nincs saját hangom. Már van. De mit keres az én hangom egy már adott formában £ Mi teszi lehetővé, hogy hozzáférjek ezekhez a leplombált, áruvédjeggyel ellátott nagy versekhez^ Nem arról van szó, hogy mindent meg tudok csinálni, mint Weöres, hanem hogy ezek a versek felbukkanó idézetek. Mi hívja őket élői Lehet, hogy egy kultúra végére értünké- Es összefoglalásra van szükség.- S hogy a lírában, ahogy Vas István írja a Római pillanatban, jöjjön a szent egyszerűsítés. Azzal a nagy bonyolultsággal, amiben most vagyunk, nyilván nem lehet átlépni a jövőbe. A szent egyszerűsítés nem világpusztulást igényel, hanem olyan gondolkodást, ami megpróbál ebből a nagy kavargásból valami érthető lényeget átmenteni. Ahhoz a hatalmas téthez képest, hogy el tudunk-e hitelesen képzelni egy napot vagy akár csak egy órát is a jövő évezredből, minden eltörpül. Illetve hadd helyesbítsek: az igazi tét, hogy az emberiség fel tud-e készülni a jövő évezredre, hogy meghallja-e a hívást...- A hatalmas tét a magyar lírában szinte egyedülállóan indulatos „közéleti" költészetre indította Orbán Ottót.- Mert ami most folyik, azt a magaménak érzem. A korábbi korszak fércmunka volt, amelyben arra voltunk ítélve, hogy túléljük, hogy a korszak morálja, illetve annak a hiánya ne rontson meg minket. Amikor az új korszak kezdődött, azt gondoltam, hogy a dolgok másként fognak zajlani... Nem akarok napi politikai kérdésekbe belemenni, de hát itt egészen rendkívüli események történtek, vér nélkül zajlottak hatalmas mélységű változások. Azt hittem, hogy ez kihozza az emberekből a jobbat. Sok mindent ki is hozott, de aztán ez elmorzsolódott, elporladt a hétköznapokban. Ráadásul én személyes vereségként élem meg, hogy megint előjött a népi-urbánus ellentét.

(Megjelent: In memoriam, 199-210. o.)

90