Lator László: Orbán Ottó - Hang-kép-írás 2. (Budapest, 2007)

Mire való a költészet?

A birodalom alkonya

Ötvenöt éves vagyok.

Egész életemben egy süllyedő korszakból beszéltem kifelé.

Minden cselekedetemmel tagadni akartam, és minden cselekedetem az ő tükre volt.

Legjobb tulajdonságaim tanúskodnak ellenem, hajlamom a mérlegelésre, a belátásra, a kételkedésre, a sokféle hang, amelyen szólni tudok,

becsületességem mindabban, ami az alakoskodás mesterségét illeti - mind azt mutatja, hogy a császárságnak telt ezer eszmére is, csak egyre nem, s hogy ebbe bukott bele.

Korszakos bajt nem gyógyíthat személyes érdem. A jámbor hülyeség, hogy költészettel akartam hatni krokodilokra - csak úsztak a híg moslékban, és nem emelték ki fejüket a hétköznapokból, apró szemükből sütött a filozófiájuk,

hogy ez, ami a fogunk között van, ez a miénk, ezt megzabáljuk, és szarunk rád és kiérlelt stílusodra, haver, mert hiába szövegelsz itt, ha magad is csak a fölgyújtott olajkutak és a lángoló országok fekete füstjétől pislogsz.

Ki tagadhatná, hogy vétkem a természet ellen valói- A nagyságrendek logikáját akartam megtörni, verssoraimmal dúcolva alá egy összedőlni készülő világot, mely nem hagy maga után mást csak egy paradoxon porkupacát, hogy a törpék közt a nagy még mindig kicsi.

Jöjj el, új tavasz óriása, aki ha minden jól megy, minden tudásod birtokában is félvad kamasz leszel, mint a mediterrán napsütés aranyfüstjében megszépült görögök, nyújtózz el fényes világodban, és élvezd ki azt, hogy a történet elején tartasz,

tudod, ki az istened, hol lakik, hogy éred el - az ember két legnagyobb képessége, hogy tanulni és felejteni tud. Ezredszer kezded elölről, ugyanonnan, ugyanúgy, nézz fölfelé, s ne nyisd föl túl hamar a kripta ajtaját,

mélytengeri hidegéből a hanyatló kultúrák bíbor ragálya és ravasz szertartásrendje árad,

hogy eltájold magad a csillagok közt és kurvák ölében szenvedj hajótörést,

és titkos programod első számjegyéig hatoljon a vírus, és megtörténjék veled is minden, lépésről lépésre, ahogy velünk.

91