Lator László: Orbán Ottó - Hang-kép-írás 2. (Budapest, 2007)
Pályakezdés
A Belvárosi Kávéház Orbán Ottóval Körösi Zoltán beszélget (Részlet)- Pályád egy szakaszában fontos szerepet játszott a ma már legendás hírű Belvárosi Kávéház, az egyik utolsó műhely a háború utáni szellemi életben. Mit jelent neked ma ez a fogalom: műhelyé S hogyan látod: remélhetjük-e vajon a mai irodalmunkat megsegítő új műhelyek kialakulását f- Ez a dolgok lavinatermészete. Az ember elgurít egy szót a dombtetőn, és a völgybe törve-zúzva már egy kerek legenda érkezik. A Belvárosi Kávéházat én magam jellemeztem fontos értelmiségi műhelynek, és a maga módján az is volt. De a maga módján volt az, ezt azért tartsuk észben. Egy rakás ágrólszakadt értelmiségi, fórum és cselekvési lehetőség nélkül, eldünnyögött mi-volna-ha-mi-volna eszmesugallatok, töredékes értesülések művészetről, modernségről, tilalmas filozófiákról, rémhírek, politikai pletykák, s körben a diszkrét fülelőemberek. A műhely mindig valami köré szerveződik. A Belvárosi Kávéházban összeverődött társaság a túlélés eszméje köré szerveződött, azzal a föltett szándékkal, hogy működőképes állapotban őrzi az épnek remélt eszét addig, amíg majd e baráti körön kívül is használhatja. A maga nyomorult módján hősies vállalkozás volt ez, s jelentőségét alábecsülnünk már csak azért sem volna ildomos, mert innen vagy innen is eredeztethető napjaink néhány politikai fejleménye és jó pár művészpálya. De műhelyt én az utánunk jövőknek nem ilyet kívánnék. Több értelmes munkát, kevesebb Martinovics-ösz- szeesküvést, és főképp egy kis modem nyomdát. Persze hogy nyomorúságunkban volt nem kevés romantika is, a hivatalos rosszallás még a futó ismeretségeket is barátsággá forrósította, különben is abban az életkorban voltunk, amikor az ember az életre szóló barátságokat köti. Nekem is sok baráti kapcsolatom ered innen, s legtöbbjük azért értékes, mert kibírt néhány komoly összeütközést is; ha valami vitathatatlanul példaszerű volt ebben a gyülevész társaságban, hát szabad szelleme, nyíltsága, goromba igazmondása feltétlenül. Az itt fölemlíthető nevek közül kettőt akarok megemlíteni. Csoóriét és Konrádét. Minket, hármunkat nemcsak közel hozott, valamiképp egymáshoz is mért a sors. Mindhármunk döntő élménye a háború, az emberi remény és reménytelenség e vad kotyvaléka, és a továbbiakban is írói alkatunk minden szembeötlő különbsége ellenére, nagyjából hasonló pályaszakaszok során megy végbe megvilágosodásunk, miközben eszméinkbe kapaszkodva költészet és tárgyilagosság közt ingadozunk. Hallom persze az ellenvetést, hogy Konrád prózaíró; tessék csak újból elolvasni első regényét, annak is a zárófejezetét- akinek füle van, megérti, miről beszélek. Na jó, hallom az előbbi hangot, tegyük föl, hogy ez így van; mi van akkori Semmi, csak az, hogy a politikus Csoóri verseiben kevesebb a politika, mint az enyéimben; hogy a világhír felé menetelő Konrád egy jó ideig érvényesebb szépíró az esszéiben, mint a regényszövegében; hogy hármunk közül én férek el a leginkább a magam eredeti műfajában, de ennek keserves ára van, a visszavonulás a cselekvő hétköznapokból; csak az, hogy megint egyszer kiderül, hogy ott élünk, ahol az izzó anyag nem fér bele az öntőformába, ahol még mindig túl sok egymásnak élet és irodalom. Hárman háromfelől jöttünk, hogy együtt haladjunk a közös vereség felé, mert ha egy író életművét élet és irodalom szerves egységének fogjuk fel, mindhárman töredék művet hagyunk magunk után, 60 ---------------------------------------------------------------------------------
