Lator László: Orbán Ottó - Hang-kép-írás 2. (Budapest, 2007)
Pályakezdés
kézbe fogta, még füstölgőit. „Ti onnan indultok, ahol Radnóti befejezte”, mondta ő, fejét fölütve a versből. (Ez a mondat, ahogy a nyomozóé is a sorok közt olvasásról, évtizedeken át cseng majd a fülemben, versembe, prózámba mindkettőt többször is beírom.) Kimondatlanul is egy kérdést formázott volna ez a megállapítás, de Juhász föl is tette a kézenfekvő kérdést: - Hova lehet innen jutnia - Semmi kétség, fekete pesszimizmusomat még neki is füstként csapta arcába a szél. Csakhogy míg belőle a féltő aggodalom szólt, a hivatalnokokból a könyörtelen ideológia. Én persze egyiküknek sem tudtam válaszolni. Nem tudtam, hogy hova tartok. Nem tudtam, hogy tartok-e valahova. Nem tudtam, hogy csakugyan olyan nagyon pesszimista vagyok-e. Tudatom földszintjén, ahol éltem, ahol a verseim szövegével küszködtem, ott kétségbe voltam esve, egyébként teljes joggal, mert a versek mögött a háború mindannyiunk által megtapasztalt rémsége és a személyes megpróbáltatások sora rejlett. Már használtam a rémtörténet szót, most sem tudok találóbbat. Az élménycsomag, amit magammal cipelek: az apám halála, az ostrom, a bombázások, az intézet, felnőtt fejjel nézve egy nemes, gyermekmentő vállalkozás, de egy gyerek szemszögéből nézve és gyerek közérzetével élve át a dolgot, egy szörnyűséges dickensi nevelőotthon; és arra sem illik más szó, ami ezt követi, az érettségit követő két év Kafka-regénybe való eseménysorára. Kitüntetéssel érettségiztem, majd még a korszak káderpolitikája szerint is indokolatlanul nem vettek föl az egyetemre. És most jön a kafkai mozzanat. Aki tudott káderlapot olvasni, márpedig a korszak felelős egyetemi oktatója tudott, az azt olvashatta ki az enyémre rótt jósjelekből, hogy ha engem ilyen eredményekkel, ennyi plecsnivel nem vettek föl, akkor annak nagy oka van. Nagy okának kell lennie! És majd hülye lesz ő ebbe a sötét ügybe belekeveredni! El volt döntve a sorsom. Felvételizhettem, mint egy felvételizőművész, ref- lexszerűen kirúgtak. Egy ízben Debrecenben kétszázhúsz jelentkező közül az első helyen végeztem (ez persze titok volt, de akadt titkos rokonszenvező, aki - éjfélkor, álruhában, a Lina sírjánál! - kifecsegte), majd megkaptam, mint addig is, az obiigát papírt, hogy „helyhiány miatt felvételt nem nyert”. Hej, helyhiány! talán ugrándoznom kellett volna az örömtőR És most hadd mondjak valami különöset. Én olyan furcsa pesszimista voltam, aki mindezenközben felfogta azt, hogy itt egy szerkezet működik, és hogy az én végzetem az, hogy kívül kerültem rajta; láthattam tehát a lélektelen működés gyilkos közönyét és mintegy külön az emberiség fényes és naiv eszméjét az ideális társadalomról... A nagy pesszimista ösztönösen óvja szellemi épségét, hogy a sok sérelemtől ne legyen bután reakciós... Még azt hihetné az ember, hogy élni készül. De akkor hol van a mosoly az arcáróR (Megjelent: In memoriam, 40-46. o.) 52
