Lator László: Orbán Ottó - Hang-kép-írás 2. (Budapest, 2007)
Pályakezdés
len átcsaptunk a szürrealizmusba. Azt kérdezte tőlem: - Hány példány van ebből a szennyiratbóR - Ezen kívül még egy, otthon - mondtam, ami nem volt igaz, mert több keringett belőle a városban. - Most megy - mondta behozza hozzánk azt az egy példányt, és leadja a kapuőrségnél a nevemre! - Mondott egy nevet, nyilván nem a sajátját. Én meg hazamentem, újragépeltem a kéziratot, a régit borítékba tettem, az újat a régi helyére, merthogy ez volt minden parancsok legszigorúbbika, hogy példánynak lenni kell, mert mi van akkor, ha javítani akarok, vagy akkor, ha az Úristen megkérdezi tőlem: - Hát a Majakovszkij-paródia példányát, fiam, hova tettedé - Iróniával próbálom érzékeltetni azt, hogy gyakorlati szempontból milyen észveszejtő hülyeség volt az, amit csináltam. Olyan körülmények között, amikor másokat ilyen súlyú dolgokért, hát, ha nem is végeztek ki, de úgy lecsuktak, hogy belezöldültek. Szörnyűségekkel volt tele a világ. Szóval bevittem a másolatot, és amíg a kapuőrnek elmakogtam, hogy mi a helyzet, mindvégig vártam, hogy előlép a főhadnagy, és ott fog nyolc hónapra, nyolc évre, örökre... Semmi. Kondenzcsíkot húztam az utcán, úgy tűntem el onnan. Mindezt persze azért mondtam el, hogy én a kötetemmel való hercehurcát, ami persze gyötrelmes volt, és végtelen hosszúnak tetszett, úgy éltem meg, mintha valaki ott állt volna a hátam mögött, és azt sugdosta volna a fülembe, hogy vannak azért ennél nagyobb ügyek is, és hogy nem kell nagyon beszarni. Azazhogy nem érdemes egy mutatós gesztussal bevágni magam mögött az ajtót: - Ha ez és ez a vers nincs benne, akkor nincs kötet! A dolognak az a lényege, elemezte a helyzetet a bennem lakó öreg rezonőr, hogy életben kell maradni. Életben kell maradni, őrizni kell az esélyt, a tehetséget, amit az a titokzatos hatalom bízott rám, amely annyiszor kimentett a halál torkából. Most nekem kell kimentenem magam által őt, valami ilyesmi motozott bennem. És ezzel persze rögtön bevertem a fejemet, hogy csak úgy kongott, a korszak üvegfalként láthatatlan kérdésébe, hogy: milyen áron1!- Meddig lehet elmenni1!- Hol a határ, melyet átlépve észrevétlenül megrohad az emberi Ez húsba vágó kérdés volt, és épp azért volt annyira az, mert nem látszott annak. És erre a rezonőrnek sem volt kész válasza, erre rögtönöznöm kellett a választ újra és újra, éveken át, és ez minden volt, csak egyszerű nem. D. M.:-Egyébként személyes emlékeim is, hogy ez évekig elhúzódott, mert ha jól emlékszem, még 56 előtt (talán 55-bení) bejöttél a Széf irodalmi szerkesztőségébe, és megmutattad ezeket a „fene pesszimista" verseket. Szobatársamnak, Juhász Ferencnek is odaadtad őket. O. O.: - Úgy rémlik, hogy Vajda Miklós hozta létre ezt a találkozást, akivel néhány évvel azelőtt egy tanárnál tanultunk zongorázni, Keresztury Dezső első feleségénél, született Seiber Máriánál, Seiber Mátyás külföldön élő zeneszerző húgánál. Hiába különben, ami a zongorázást illeti; lusták voltunk gyakorolni. Miklós mondta Újkori elégia című versemre, hogy „ezt meg kéne mutatni Ferinek!” így kerültem abba a szobába, ahol te is tanúja voltál a másfél költő találkozásának. Az Újkori elégiát többen is a legjobbnak tartották az akkoriban írt verseim közül: Csoóri mint az Új Hang versrovatának szerkesztője, közölni akarta, 1956 novemberében jelent volna meg, de közbejött a történelem „borbélyötperce”, csekély harminc év, és a „lázas, látomásos vers”, ahogy Juhász Ferenc nevezte, csak 1986-ban jelent meg összegyűjtött verseim élén. Kihűlve, dokumentumként. De akkor, amikor Juhász 51
