Lator László: Orbán Ottó - Hang-kép-írás 2. (Budapest, 2007)
Pályakezdés
nem volt elég forró az ügy, így a kéziratot - mit tesz Isten, a Majakovszkij-paródiát, az volt nálam - hátrahagyva megszégyenülten, menekülésszerűen távoztam, a kéziratról pedig - volt belőle otthon példányom - tökéletesen megfeledkeztem. Később tudtam csak meg, a nyomozótiszt Gyorskocsi utcai kihallgatószobájában, egy kopár lyuk, íróasztal, asztali lámpa, két nyikorgó szék, hogy ez a kedves nő, akit akkor már legalább három éve nem láttam, valamilyen ellenállási mozgalomban vett részt, lebukott, és a házkutatás során megtalálták nála a kéziratomat is. Ez úgy kezdődött: „Elvtárs, ne kend a szart a falra!”, és ebben a hangnemben is folytatódott, az volt a leghumorosabb az egészben, persze humoron most a fekete humort értve, hogy nem valamiféle ádáz, politikai megfontolásból, hanem színtiszta irodalmi szükségszerűségből, minthogy Majakovszkij egy olyan dörömbölős, nagy hangú, ordítozós, földközeli költő volt, mint amilyen volt; úgy folytatódott, hogy benne volt Lenin meg a párt meg a kurszki csatorna, szóval minden, amitől a szöveg olyan jó vaskosan majakovszkijos lehet... D. M.: - Ez az a paródia, amely aztán jóval később, 1992-ben meg is jelent egyik kötetedben, Az elmúlt idők bői első darabjaként £ Aki Birjakovics Marjakovszkij: Teli marokból (Poénma) a címe, s nem állhatom meg, hogy legalább a legvégét ne idézzem: Proletár, amerre te vonulsz, hegyen és völgyön és partokon, egy új Nap halad az égen jobbról balra én, aki versemmel seggemet fényesre törölve harsogom: „Elvtárs ne kend a szart a falra!" O.O.:- Szabályszerű irodalmi paródia, ámbár kissé goromba, de hát egy goromba költőről. Semmiképp sem egy politikai röpirat. Hittem én, a marha fejemmel. Ez a két gépelt lap akkor robbant! A hírhedt helyen azzal fogadott egy főhadnagy, ő vizsgálta az ügyemet: - Azt tudja, ugye, hogy magát ezért nyolc hónapra bevághatjuk egy internálótáborbaH - „A szocializmust és vezetőit gyalázó verséért!”, így mondta. Nyöszöröghettem, hogy ez egy irodalmi paródia, láthatóan nemigen tudta, hogy az mi, viszont közölte velem, hogy „mi megtanultunk a sorok közt olvasni!”, amire nekem jellemzően az a kétségbeesett poén jutott eszembe, „ki fogja akkor a sorokat olvasni^”, de ezt persze nem mondtam ki hangosan. És akkor hirte50
