Lator László: Orbán Ottó - Hang-kép-írás 2. (Budapest, 2007)
Pályakezdés
Fekete ünnep Orbán Ottóval Domokos Mátyás beszélget Domokos Mátyás: - Hogyan élted meg az ötvenes évek második felében a „fényre jutás” keserveit, hogy Németh László költőien szép kifejezését használjam, amikor magadra hagyottan és némán kellett elviselned mindezt, mint magától értetődő, ám annál keservesebb kilátástalanságot, bár ez akkoriban is közös költői sors volt4 Orbán Ottó: - Pocsék rossz közérzettel. De ezt a megállapítást rögtön ki kell egészítenem valamivel. Azt hiszem, Az ádáz szemtanú című szakmai önéletrajzomban, ebben a - Kis Pintér Imre ironikus meghatározása szerint - saját magamról írott monográfiában írom azt, hogy a háborús gyereknek két életkora van: a sajátja meg ezé a sokat tapasztalt öregemberé, akivé ezt a gyereket a háború tette. És ez így igaz. Hozzátehetem, életre szólóan. Én ezt a korszakot is, a fiatal költő indulásának az esetek többségében igencsak nehéz korszakát, kettős lélekkel élem át. Fiatalként, úgy, ahogy illik: szenvedve, nyögve, lázadozva, kiabálva, másrészt egy öreg rezonőr higgadtságával figyelve magamat és körülményeimet. Ekkorra már nekem történetem van. Egy rémtörténet, egy rossz kalandregény, mégis valami, valami sugallatként megsejtett és mélyen belém ivódott tanulsággal. Mintha egy szellem - angyali ördögi az Isten maga, ha van1?- nem tudom, kicsoda - íratott volna be valamilyen tanfolyamra. Fölmutatta a halál képét, majd elkapta előlem, és ott, hagyott, hogy emésszem meg a látottakat, ha bírom. Eddigre már, összeszámolni sem igen bírom, hogy azt a verseivel házaló fiatalembert, aki ezekben az években voltam, hányszor suhintotta meg a halál. Az ostrom, a pince, természetes közege volt a pusztulásnak, de már az a nyári nap 1945-ben nem, amikor a szabad levegő és napsütés mámorától megrészegedve, fejest ugrottam a rakpartról a csillogva hömpölygő Dunába, ahogy egy pillanattal később kiderül, húsz centire egy elsüly- lyedt uszályroncs valamilyen kiálló, hegyes és borotvaéles vas alkatrészétől, látom tenyérnyire az arcom előtt elúszni fűrészes fogsorát; ahogy nem volt természetes közege 1946-ban az a késő esti óra sem, amikor az Árnyas úton rálőnek az intézetbe hazafelé tartó gyerekre, hihetőleg a tiszta ruhával csábítóan telitömött oldaltáskája okán; és nem az a tavaszi délelőtt sem, amikor ugyanitt, csak az út felső, keskeny részén, a meredek partoldalról, hová a közeledő teherautó elől másztam, a sáros földön megcsúszva a teherautó első és hátsó kereke közé csúsztam, hang nélkül, villámsebesen, a sofőr észre sem vett... nem mondom tovább. Mindezt csodálatosképpen megúsztam, ahogy évekkel később még csodálatosabb módon megúsztam a Fő, illetve a Gyorskocsi utcát is! D. M: - Vagyis az ávóté Mikoré O.O.:- 58-ban. Akkor, amikor a nagy húsdaráló már nagyobb zökkenők nélkül, üzemszerűen, s talán épp ezért a legvérszomjasabban működött. Ez pedig úgy történt, hogy még 1954-ben írtam egy Majakovszkij-paródiát. Tudni kell, hogy a szívfacsaró fiatal költő előszeretettel mutogatta nálánál néhány évvel idősebb hölgyeknek a verseit. A hölgyek többnyire megrendültek az emberi szenvedés e megrázó dokumentumaitól, jó esetben olyan mélységesen, hogy rögtön az ágyukban kezdték a vigasztalást. A hivatkozott esetben a módszer nem vált be, a hölgy velem egykorú volt, az a fajta, akivel csak egy nagy szerelem hozhatott volna össze, ahhoz meg 49
