Lator László: Orbán Ottó - Hang-kép-írás 2. (Budapest, 2007)
Pályakezdés
Költő a sziklasírban Nemes Nagy Ágnes emlékének Meghalt egy nagy magyar költő. Meghalt, ránk hagyta életét és azt a villámok szaggatta sötétséget, melyről Radnóti Miklós 1944-ben, maga is e sötétség közelében azt írta: „...mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már.” Innen, e sötét véglegességből visszatekintve, ennek a pillanatnak a villámcsapás hirtelenségével mindent átrendező hatalmától és nem az utolsó hónapok szenvedéseiről szóló és gyászbeszéd helyett némaságra ösztönző híreitől megrendülve mondjuk, hideg fejjel tehát, az általunk vélt igazsághoz híven és nem merő, múlandó kegyeletből, hogy Nemes Nagy Ágnes több volt annál, aminek sokan gondolták őt, egy első osztályú költőnél. Kiemelkedő költő volt persze. Nagy verseinek hosszú sora - a Tavasz felé, A reményhez, A szabadsághoz, a Reggeli egy dán kocsmában sugaras világától a Trisztán és Izolda, az Október, A. Krisztinában, a Város, télen fekete-fehér villódzásán át a Között, a Szobrok és az Ekhnáton-versek e világi túlvilágáig csak jelzésképp említve néhány címet - a magyar költészet legjavához tartozik. Versei, még ha e megállapítás a mi vakbuzgó modernjeink és hasonlóképp vakbuzgó hagyományőrzőink csatáitól zajos irodalmunkban meglepően hangzik is, mélyen a hagyományban gyökerező, modern realitásnak mutatják költőjüket, persze az ő sajátos valóságértelmezése szerinti realistának, akinek anyagelvűségébe belefér a tárgyak körvonala mentén derengő fényesség, a köznapi józanságon túli bölcsesség, a hit „az anyag föltámadásában”, akinek sejtéseit és sugallatait azonban mindig a képzelet érzékisége köti a földhöz a szilárddá munkált szöveg kapcsaival. Nemes Nagy Ágnes költészetében íze, színe, szaga, formája van a világnak, mint a nyári piacok standjain az árusok előtti halmokban tornyosuló gyümölcsnek, ahogy esszéírásában is érzéki erővel jelenik meg a tudás, egy ihletett pedagógusé, akinél többet kevesen tudtak a költészet műhelyéről és a mesterség műfogásairól, ha ugyan a mesterségnek ezen a szintjén még egyáltalán lehetséges valamiről többet s nem csak másképp tudni. De - mondtuk - mindez csak irodalom. Többről akarunk szólni. A magyar szellemi életet századok óta megosztó küzdelemben Nemes Nagy Ágnes a küzdő felek egyikének vezéregyénisége volt, nő létére egy sereg vezénylő tábornoka. Halála pillanatában e szerepében mutatja őt máris a tegnapinál nagyobbnak a múló idő. Nem az elfogultságait, hisz ezt a háborút egyik fél képviseletében sem angyalok vívták, hanem kivételes erkölcsi erejét, mellyel protestáns őseihez méltó konoksággal kitartott sorsként vállalni kényszerült ember- és költészeteszménye oldalán, ne féljünk kimondani, egy rögeszme mellett - mint Hölderlin a maga görögségében vagy Petőfi a világszabadság zászlaja alatt, tehát a köznapokénál magasabb törvényt tudva, a szó fényesebb jelentése szerint. Minden emigránsnak több élete van, és az egyik véget ér az emigrálás pillanatában; nincs ez másképp a belső emigrációval sem, ha olyan teljes, mint Nemes Nagy Ágnesé és osztályos társaié. Az ő első, igazi és visszahozhatatlan életük egy vakító pillanat - három kurta év a háború után. Most látni csak, ennyi év múltával és egy világfordulatot megélve, most, amikor e nemzedék tagjai hovatovább már a túlparton gyülekeznek, hogy az ő nemegyszer áldatlan stílusvitákba is bonyolódó és látszólag 45
