Lator László: Orbán Ottó - Hang-kép-írás 2. (Budapest, 2007)
Háború, ostrom, gyerekkor
Zöld ország Milyen fiatalok is voltunk gomba-sisakunkban; tenger fű közt, halálig boldog utazók, milyen határtalanul vadak a málna-ország darazsakkal áldott harcterein, hol a zöld idő kicsordult az égből és koronásán járkált fel-alá a mennyei áradatban a szerelem pávája, kényes lépteivel aranyos sebeket pecsételve a rétre! Milyen gyönyörűen oktalanok és örökéletűek; fehéren viharzó fák közt tört és zúzott a mézfolyó, és hajótöröttek énekét áldozta az égnek a szél a dombtetőn, és sarkig tárult a föld öle is: beszélhettek nekünk üszkösödő erdők az idő fondorlatairól; bántuk is mi a cselvetést, forrásvíztől fuldoklók, földtől ízesek! Milyen bodzakirályok voltunk, milyen indiánzöld palást lebegett váltunkon; micsoda nyár haja! - hatalmunktól hajtotta az út a folyóra madárnyakát s tűrte a víz az édes kortyokat, mint csókot az ég, míg szarvasvattát gyűjtve a szélben átlebegett az égen az esti vadászat is, és hazatértünk bolond-szagú almafa-úton, selymes bégetés puha lándzsái közé. Milyen gyönyörű háborúk törték meg itt a mezőt; bárányok pajzsát, levelek páncélját mi viseltük itt, győztesek; madárcsőrtől vérzett a tölgy s fészek zsivajától gazdagodott a csillagok alatt az este, és a zöld időben hatalmasok voltunk és szabadok, hogy csak a haláltól felejtheti el azt az emlékezet. Hova suhantál, kifogyhatatlan égé Bámulok csak utánad és nem hiszem el, hogy mások viselik már kerted örökzöld díszeit: én lovagolok tigrisfüveken a birka-csatába, én kiabálom teli torokból: gyönyörű, add meg magad! én húzom a körtefa őrült, kis harangjait, én élek itt, mint a csengettyűk tengere, örökké, mezítláb, klottgatyában. 33
