Lator László: Orbán Ottó - Hang-kép-írás 2. (Budapest, 2007)
Háború, ostrom, gyerekkor
Az ádáz szemtanú Kezdetben volt a csodagyereké Az elsötétített szobában háborús hangulatvilágítás. Zölden ragyog a rádió skálája. A készülékből halkan szól a zene, mondjuk egy szimfónia, melyet távoli robbanások tompa döreje fest alá. A rádió előtt egy fürtös hajú kisfiú áll, és a háború fenyegető hangzataira ügyet sem vetve, elmélyülten vezényli a láthatatlan zenekart. A család egy nőtagja benyit a szobába, és döbbenten megtorpan.- A kis Mozart - suttogja. Esetleg egy darab papír. A fürtös fej, ahogy a papír fölé hajlik. A papíron egy háborús vers. Ez esetben a fenti hölgysóhaj módosítandó: — A kis Goethe. Mit csináljon a vétlen olvasó, aki elé odaraknak egy háborús csodagyereket é Hát még akkor, ha a megható történet egyes elemei egészen valószerűeké A fürtök például, melyek némiképp elrongyolódott állapotban ma is megtekinthetők. Egy fürtös fejű árva (félárva), aki meggyilkolt apjáról írja szomorú verseit egy pofonoktól zajos nevelőintézetben, mely Dickens regényeit idézi a művelt ember emlékezetébe. Meg kell a szívnek hasadni. A kritika egybehangzó megállapítása szerint verseim hátterében ott sötétlenek „a gyerekfejjel átélt szörnyűségek”. De hát ha nem azok, akkor mié Ezzel a csodagyerekkel az a legnagyobb baj, hogy majdnem igaz. Épp csak úgy nem igaz, ahogy a versek elképzelt hátterében szerénykedik. A valóság más volt, kietlenebb és vadabb; sokkal inkább a fény és sötétség fekete-fehér filmje, hogysem így, a színes szuperprodukciók lilájával leöntve találhasson egymásra a három főszereplő: a gyerek, a vers és a háború. Egy olyan közegben, melynek egy művészinek mondható ambíciója volt, a túlélésé. Nem voltam rendkívüli tehetség, csak a körülményeim voltak rendkívüliek. Ezzel együtt csodagyereknek csodagyerek voltam. Csoda volt ugyanis, hogy a háború felnőtt katasztrófájában hányódva is mennyire gyerek maradtam. Még pontosabban: mennyire gyerek is. A háborús gyerek nem úgy öregszik, mint a regényhős, aki a folyóvízbe pillantva döbben rá arra, hogy az imént még hollófekete haja egy szempillantás alatt megőszült. A hosszan tartó világvége körülményei között az öregedés sokkal, hogy úgy mondjam, tudományosabban ment végbe. Kitett az idő a világ öldöklő su- gárözönébe, és a sugárzás hatására létrejött bennem a mutáció. Tudtam, hogy kitől kell félni, ki előtt nem szabad beszélni. Tudtam, hogy megölhetnek, hogy bent ragadhatunk a pincében - de azt már nem tudtam volna hozzátenni: „úgy, mint a patkányok". Az a torzszülemény, akivé lettem, egy rövidnadrágos gyerek testében lakott, és két rettegés között a fémépítővel vagy a Luftwaffenspiel nevű német játékkal játszott - ez utóbbival London bombázását, ha elégszer jött ki a dobókockán a hatos. Verseké Vitéz Papváry Elemérné, ha jól emlékszem. „Édesapa, édesanya, mondjátok csak, mi a házáé” 34
