Csiszár Mirella: Színháztörténet nagyítóval. Források a magyar színjátszás történetének tanulmányozásához, 1920-1949 (Budapest, 2018)
Színház és társadalom - Békássy István vallomása pályájáról. Leányfalu, 1990. október 18.
Gajdó Tamás - A Művész Színházban a kezdeti nagy darabok, A velencei kalmár, Az ördög cimborája és az Egy pohár víz után Bárdos rákényszerült, hogy operettet és könnyű vígjátékot játsszon, így az Egy lány, aki mindenkié, Kezdete 8-kor, vége 11-kor című műveket. Nem lehet, hogy Bárdos azzal a gondolattal szerződtette önt, hogy ha ez a prózai művész színházi elgondolás nem lesz sikeres, akkor legyen egy színésze, aki az operettben otthon van? Békássy István - Erre nem tudok felelni, erről Bárdost kellett volna megkérdezni... Gajdó Tamás - Nem zavarta az önt, hogy ismét operettet kellett játszani? Békássy István - Ez engem rettenetesen zavart. Én azért jöttem oda, és azért maradtam ott, hogy operettet ne kelljen játszanom. Nem tudom miért, anélkül, hogy nekem ebben igazam lett volna, az operettből nekem elegem lett, én majdnem lenéztem az operettet mint műfajt, holott az nagyon komoly, erős munka. Talán azért, mert az operettből a pszichológiának a lényege mindig hiányzik, az operett inkább fizikai adottságokat kíván. Tudni kell énekelni, tudni kell táncolni, tudni kell a vicceket mondani. Az operett tényleg munka, hogy úgy mondjam: meló. A prózában egy kicsit gondolkodni is kell, hogy tulajdonképpen mit akar a karakter kifejezni és mit reprezentál. Ez az operettnél nem nagyon lényeges, mert pár mondatos instrukcióval el lehet intézni, ha a színész nem találja meg önmagát, holott nem hiszem, hogy keresnie kellene, hiszen az operettnek feltűnően jelen van minden figurája, annyira sztereotip. Gajdó Tamás - Ön szerint van olyan, hogy jó operettszínész és jó prózai színész, vagy csak jó színész van? Békássy István - Mindenekelőtt azt hiszem, hogy jó színész van. A jó operettszínész sokkal fizikaibb, a lélek sokkal kevésbé van jelen, mert hiszen a temperamentum is más, az atmoszféra is más. A fizikai része - a tánc maga, ami lényeges dolog és az éneklés maga - inkább rutin, mint gondolkodás. Gajdó Tamás - Amikor Rátkai Márton utolsó éveiben a Nemzeti Színházban játszott, és drámai szerepekben sikert aratott, akkor csodálkoztak a nézők és a kritikusok, hogy így tudott váltani. Békássy István - Rátkai briliáns művész volt, és az, hogy ilyen könnyen váltott, az csak nagyságát igazolja. Rátkaival kapcsolatban van egy emlékem. Telefonon hívott Erdélyi Ferenc festőművész New Yorkban, aki azt mondta, hogy most átadom a kagylót valakinek. Azért hívtalak, mert ez a valaki beszélni akar veled. Amint meghallottam azt a hangot, rögtön felismertem, hogy Rátkai Marci. Találkoztunk és napokon keresztül együtt voltunk, és téptük egymás szájából a mondatokat, mert én kíváncsi voltam, hogy mi van Budapesten, ő meg kíváncsi volt, hogy hogyan tud elhelyezkedni New Yorkban. Nem mint színész, hanem mint egy elég koros, de még nem idős ember, aki életét a magyar színpadon töltötte, és most idegen világba csöppent. Ő előzőleg már turnézott Amerikában, de most alkalmazkodni kellett az amerikai élethez, mert a magyar politikai viszonyok miatt üldözöttnek érezte magát, és az is volt Magyarországon. Elég gyakran együtt voltunk pár hónapig. Két gyerekéhez jött, akik természetesen akklimatizálódtak, Marci viszont nem tudott elhelyezkedni. Mint ember, mint lélek, mint fizikum nem érezte magát otthon. Minden áron vissza akart jönni. Egy nap felhívott engem telefonon, és azt mondta, hogy van jegye a Queen Mary-re, és utazik vissza Magyarországra. Én lerohantam a St. Moritz Hotel kávéházába, és elkezdtem neki könyörögni, hogy ne menjen vissza, mert ez őrültség. Azt mondta: Nem érdekel, én itt nem 38
