Csiszár Mirella: Színháztörténet nagyítóval. Források a magyar színjátszás történetének tanulmányozásához, 1920-1949 (Budapest, 2018)
A vidéki színjátszás a két világháború között - A Színművészeti- és Filmművészeti Kamara tervezete a vidéki színjátszás reformjára. Budapest, 1939. július 21.
A tervezetet „teljesen elméleti alapon” szerkesztették meg - hangsúlyozta Cselle Lajos. A megvalósítás során kiderült, hogy ami az íróasztalnál zseniálisnak tűnt, a gyakorlatban csődöt mondott. A legrosszabbul talán Székesfehérvár közönsége járt, ahova csak két társulat érkezett meg, s csak az egyik teljesítette szerződésben vállalt kötelezettségét. A Fejérmegyei Napló - meg nem nevezett fővárosi lap tudósítását idézve - így írt: „A fehérvári közönség is abba a helyzetbe került, hogy a cseretársulati-rendszer bevezetésével rövidebb színi idényhez jutott, mint a csere-színház megalkotását megelőző időkben, amikor szintén túlságosan rövidnek találták az alig kéthónapos idényt. Székesfehérvárott most általános érdeklődéssel tekintenek a fejlemények elé, és kíváncsian várják a színészkamara álláspontját, mert elképzelhetetlennek tartják, hogy a cseretársulatok igazgatói önhatalmúlag megváltoztassák a színidények törvényes rendjét, és egy ötvenezer lakosú, élénk kultúréletet élő várost egyszerűen töröljenek a játékrendből, azért, mert állítólag a fehérvári színi idény nem jár kellő anyagi nyereséggel.” (Ki a felelős? Fejérmegyei Napló, 1940. április 2.) Az esetet követően a város polgármestere összehívta a kulturális bizottságot, amely - mivel a stagione társulatok igazgatói önhatalmúlag és egyoldalúan megszegték a várossal kötött szerződést - a játékjogot megtagadta. De abban a városban is elégedetlenek voltak a cseretársulati rendszerrel, ahová megérkeztek az együttesek. A Népszava adta hírül 1940. február 2-án, hogy a szegedi színügyi bizottság is foglalkozott a cseretársulat további fenntartásának kérdésével. „A bizottság megállapította, hogy a cseretársulatok nem tudják kielégíteni a vidéki városok színházlátogató közönségének műsorigényeit. A régi, állandó társulatok felváltva mutattak be zenés és prózai darabokat, ezzel szemben a mostani cseretársulatok vagy az egyik, vagy a másik színpadi műfaj előadására szorítkoznak csupán. Ezért fordul elő, hogy a második hónap vége felé a közönség már megunja a cseretársulatok egyhangú előadásait, s nem látogatja a színházat. A színügyi bizottság a cseretársulatok működéséről szóló véleményét a Színművészeti Kamarához intézett átiratában azzal fejezte be, hogy a szegedi színház a jövő esztendőben nem akar hasonló kísérlet helyszínévé lenni.” Egy évvel később, 1941. január 3-án, szintén a Népszava számolt be arról, hogy még a jó cseretársulat sem felel meg a magasabb kulturális igényeknek: „Pécs város színügyi bizottságában most indítvány hangzott el, hogy a város térjen vissza az önálló színikerület rendszerére, és a színház vezetését bízzák Beleznay-Unger Istvánra, a cseretársulat igazgatójára. Az elnöklő Esztergár [Lajos] polgármester kijelentette, hogy a terv ellen nincsen kifogása, s a januárban megtartandó pécsi művészeti hetek során a kérdést színházi szakértőkkel megtárgyalja.” Bisztray Gyula a Magyar Szemlében igyekezett védelmébe venni a rendszert, s ismét csak oda jutott, hogy a közönséget kellene lecserélni: „De az eltelt év tapasztalatai azt is megmutatták, amit ma már a városok és a társulatok egyaránt elismernek, hogy a rendszer átmeneti hibái háttérbe szorulnak olyan előnyökkel szemben, mint a központi és városi együttes támogatás, amely szilárd alapot nyújt a színészeknek, továbbá, hogy az egymást váltó társulatok különböző összetétele a vidéki közönség számára is változatos műsort biztosít. Alaposan megvizsgálva a dolgokat, az derül ki, hogy vidéki színészetünk körül inkább a közönséggel van baj, mint az 306
