Csiszár Mirella: Színháztörténet nagyítóval. Források a magyar színjátszás történetének tanulmányozásához, 1920-1949 (Budapest, 2018)

A vidéki színjátszás a két világháború között - A Színművészeti- és Filmművészeti Kamara tervezete a vidéki színjátszás reformjára. Budapest, 1939. július 21.

új rendszerrel. Mert ha a városi magisztrátusok s a nagy garral vidéki színészetet mentő, már-már vészharangokat kongató újságok az operett-műsor túltengését, a színvonal süllyedését kifogásolják, másfelől a társulatok az ország minden tájáról azt panaszolják, hogy a kilenc milliónyi vidéki közönségnek, úgy látszik, túl nagy megterhelés a prózai műsor; a komoly darabok iránt nincs érdeklődés, ezért a drámai erőkből álló társulatok lassanként operettet is, vagy kizárólag operettet kénytelenek játszani.” (Bisztray Gyula: Színházi év akadályokkal. Magyar Szemle, 1940,44.)

A cseretársulati rendszert mégis csak 1942 őszén szüntették meg. Bizonyára azért, mert Kiss Ferenc, a Színművészeti és Filmművészeti Kamara elnöke ragaszkodott az elképzeléshez. Ezt bizonyítja emlékezésének alábbi részlete:

„A vidék nagyobb városainak színházait ketté osztottam: prózai és énekes társulatokra, ún. stagionékra. Ezek a társulatok a négy legnagyobb városban két és fél hónaponként váltották egymást. így biztosítottam »megélésüket«, s így voltak képesek rendes, elfogadható előadásokat produkálni. Ez volt a »Kolumbusz tojása«! Nem tagadom, támadtak érte a lapok, különösen a »baloldaliak«, de ezt is kibírtam, mert ezt tartottam akkor megfelelőnek, jónak. Igazolt az eredmény: nem bukott meg egy színház sem! - és ez volt a fődolog. A kitűnő vidéki színészekből lett színigazgatók (akik induláskor tízezer pengőt kaptak) megéltek rendesen, legalábbis addig, míg én voltam a gazdájuk.” (Kiss Ferenc emlékezése. OSZMI KT Molnár Gál Péter hagyatéka)

307