Csiszár Mirella: Színháztörténet nagyítóval. Források a magyar színjátszás történetének tanulmányozásához, 1920-1949 (Budapest, 2018)
Intézménytörténet - Incze Antal interpellációja a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez a művészi körökben még mindig folyó baloldali szervezkedés tárgyában az országgyűlés képviselőházának 355. ülésén. Budapest, 1943. december 15.
ezt a veszedelmet ugyanúgy, ahogyan ma igenis az egész magyarság túlnyomó többsége már látja. Tesztelt] Ház! Mai interpellációmban nem óhajtok a múltkor felhozott esetnek további részleteivel foglalkozni. Vannak ott olyan vonatkozások is, amelyek nem is tartoznak a tesztelt] Ház elé, meggyőződtem azonban arról, hogy a miniszter úr jól van informálva, és - amint már előbb is mondottam - a miniszter úrnak meg is van az elhatározása arra, hogy ezeket a törekvéseket felszámolja. Mai interpellációmban azonban pár szót szeretnék szólni ennek a baloldali szervezkedésnek egy másik síkjáról - mondjuk -, a szellemi frontjáról, egyszóval a budapesti színházpolitikai program kérdéséről és a színházprogram kérdéséről. Közhely már az, hogy a legmagasabb nemzetnevelő eszköz a színház. Ezzel szemben töméntelen vita van arról, hogy a színház ezt a nevelést hogyan csinálja, túlságosan láthatóan, túlságosan demonstratíve, túlságosan észrevehetően-e, vagy pedig a propaganda legfinomabb eszközeivel. Ebbe a vitába nem óhajtok most belemenni, de azt hiszem, bizonyos az, hogy a színház - akarva, nem akarva - nevel. Ha tehát nem is akar a színház hirdetni semmit a színpadról, mégis óhatatlanul és múlhatatlanul befolyásol a maga eszközeivel, amelyek magasabb rendűek és hatékonyabbak a legmodernebb befolyásoló eszközöknél. Mert hiszen a színjátszás, maga a szerepét átélő színész, szuggesztív erejével, nem vitás, hogy mindennél meggyőzőbb eszköz. Nem mi, hanem a velünk szembenálló túlsó oldalról hangsúlyozták, és legutóbbi interpellációmkor felolvastam egyik fiatal arisztokratának nyilatkozatát, aki egyik magánszínházunk mögött áll pénzével, és aki nyíltan megmondotta, hogy a színház pedig szószék legyen, annak világnézete legyen, és az hirdesse ezt a világnézetet, amelyet, meg kell vallani, hogy ő, a színház elnöke, a maga szempontjából igen magasrendűen és igen okosan műveli is, ami ellen mi viszont nem szűnünk itt is, és kint az életben és a sajtó frontján is harcolni. Nem én mondom tehát, hogy a színháznak világnézete van vagy legyen, nem én követelem meg a színháztól ezt, ők követelik ezt meg, ők mondják ezt, és ők csinálják ezt. Akkor pedig nekem, aki kötelességemnek érzem a magyar közéletnek közvéleményét, befolyásos jelenségeit figyelemmel kísérni, kötelességem megnézni: nos, hát a háború ötödik esztendejében, amikor mindnyájunk legelső számú kötelessége, túl minden pártpolitikai szemponton, valóban az, hogy a magyar ellenállás szellemi gerincét keményen megtartsuk, vajon mit hirdet tehát egy budapesti színház, amint mondottam, a világháborúnak ebben, a döntésre érő időszakában? (Halljuk! Halljuk!) Az egyik legnagyobb magánszínházunk, magánszínházi vállalkozásunk két színházzal rendelkezik.6 Az egyikben adják a nagy ír szarkasztikus egyik darabját.7 Semmi kifogásunk nincs az ellen, hogy Bemard Shaw darabját bemutassák. Semmi kifogásunk az ellen nincs, hogy ezt a persziflázsát az angol társadalomnak, amelyet ez a zseniális író mesterien odavetít a közönség elé, megnézzék. Méltóztassék azonban egy kissé megfigyelni ennek a darabnak a történetét. Ez a magánszínházi vállalkozás elindította ezt a darabot kisebbik színházában, 6 A Vígszínházról és a Pesti Színházról van szó. 7 Georg Bemard Shaw Warrenné mestersége című művét a Pesti Színház mutatta be 1943. szeptember 11-én. Az előadást Horváth Árpád rendezte. 262
