Botka Ferenc (szerk.): Déry Tibor levelezése 1936–1944 - Déry Archívum I/C. (Budapest, 2007)
Levelek 625-859.
A befejezetlen mondat közegébe képzelve magunkat, előttünk a kérdés: mit tehet a szerző, ha azzal szembesül, hogy a regény elején bemutatott erők, a „legelhagyottabb osztály” képviselői által elkezdett mozgalom nemzetközi vonatkozásaiban zsákutcába torkollik? Miért? Hogyan alakult ez így? A levelekből és összekötő szövegeinkből az okok is kitetszenek: a náci ellenféltől elszenvedett vereségtől a saját táboron belül elszenvedett fiaskóig, amelynek áldozatul estek a mozgalom legjobbjai, s amely egy diktátort tett meg a jövő letéteményeséül. Véletlenül sem engedve a feladatból, a kérdés az alábbiakban állt elé: hogyan lehet hitelesen befejezni e látomást, hogy ne mondjon ellent a tényeknek, de ugyanakkor kifejezze a hűséget ahhoz az igazságot és szabadságot ígérő jövőképhez, amelynek megvalósíthatósága bizonytalan ködbe tűnt. Megítélésünk szerint ezért ment „nagyon lassan” az írás. Ezért torlódtak egymásra a munkásélet szociográfiai fejezetei — a XII—XVI. —, Lőrinc nevelt fia, Péter kiszabadulásával, Cisz és Kesztyűs összeházasodásával, az Országbíró u. 41. mikrovilágával; ahová Parcen-Nagy Lőrinc kiköltözött ugyan, hogy a saját bőrén tapasztalja meg a külváros hétköznapjait, ahol viszont nem fogadják be: ki meggyűlöli, ki hasznot próbál húzni belőle, még Péter is szembefordul vele, s a ház hangadója egy félproletár- félkispolgár ravasz borbélymester. A terjedelmet tekintve már így is túl vagyunk a felén. Ezért kellett eldobni a rakparti történetet vagy az 1919-es emlékeket. Folytatni csak úgy lehet — akár tetszik, akár nem —, ha visszatér a mozgalmi szálhoz és konfliktusokat hordozó elemekhez. De ez nem és nem. Nem akar kivilágosodni! Ezért hát inkább abbahagyja, és három hónapra útnak indul. Ezúttal nem dolgozni, hanem épp ellenkezőleg — kikapcsolódni és erőt gyűjteni. Az élet ezúttal is segítségünkre sietett, hogy látványosan zárjuk az író e fontos döntését. A Korunknak épp a júniusi száma hozta Dérynék az Őszi szó ide illő versét {Felhő, 200—202), amely - a mikro- és makrovilágból vett - képsorokban adott hírt lelkiállapotáról, az érzelmi és szellemi magárahagyatottságról; de arról is, hogy mindezek ellenében megőrizte hitét, s erőt érez magában látomásai kimondására: „Csöndben fekszel ott lenn! Csöndes a hajnali táj. A köd mögött lágyan sodródik a nap, a majdan fénylő, a rőten kitörő rab, a táj tajtékából kilépő szolga. Ki lenn fekszel a sárban, emeld fel arcodat te is! és fegyverrel bontsd fel világodat, villogással, mint a nap s az őszi haláltól ne félj!" 82
