Botka Ferenc (szerk.): Déry Tibor levelezése 1936–1944 - Déry Archívum I/C. (Budapest, 2007)
Függelék
Ez a bölcs belátás a magyarázata az eszkimók sokat emlegetett barátságos és békés magatartásának, amivel a magukfajtájabeliekkel és az idegenekkel szemben viseltetnek. Ez magyarázza meg, miért irtották ki maguk közül a sérelem fegyveres elintézésének módját, s miért rendszeresítettek helyette egy olyan párbajformát, mely szellemi térre viszi át a harcot, és melyben a küzdő felek csak szellemi és erkölcsi sebeket kaphatnak. Akármilyen paradoxonnak lássék is: ez a megoldás erkölcsi tartalom tekintetében jóval magasabb fokon áll, mint a fehér emberek kardos, pisztolyos párbaja. Bár az eszkimó kultúra alacsonyabb rendű, mint a miénk, egyik sarkalatos tétele, hogy embert ölni, bántalmazni semmiképpen sem szabad, bárminő lett légyen is a megtorlást kívánó sérelem. Pesti Hírlap Vasárnapja, 1932. ápr. 24., 17. sz., 40. Az író munkában Egyre-másra jönnek a hírek a különös adatgyűjtőkről, témahajszolásokról és dokumentumszerzésekről, melyek azt bizonyítják, hogy az írói teremtő erő mindenáron újat akar hozni. Ebbéli buzgalma viszi aztán sajátságos utakra, mikor is beáll pár hétre koldusnak, betörőnek, tányérmosogatónak egy nagy hotelba. Bezáratja magát szanatóriumba, megrögzött vagy éppen gyógyíthatatlan morfinisták vagy kokainisták közé stb. Ezek a helyszínen végzett, személyes tapasztalatokból fakadó írások azonban semmiképpen sem gazdagították az irodalmat, sőt... Sőt a koldus-, betörőtanyán, a betegek közt vagy a legkellemetlenebb fizikai munka közepette eltöltött idő mintha semmi személyes élményt nem adott volna az írónak, vagyis precízebben beszélve, személyes tapasztalatai nem tudnak bennünket megfogni, mert nincsenek vérrel és élettel átitatva. Hiába jegyzett fel mindent könyvelői pontossággal, sőt dátumírozva és közjegyzői hitelességgel ellátva. Mert ha minden szavát el is hittük, nem tudunk másképpen felelni reá, mint a pesti argot nyelvén: „No mondd már... Hát aztán!” Vagy hogy ne beszéljünk tiszteletlen argot-ban, kérdezzük meg a kis káté nyelvén: „És ha mindezeket tudjuk és hisszük, kérdjük: mi hasznát veendjük?” Az író nem tudja személyes ügyünkké tenni az ő személyes tapasztalatait. És ezzel már meg is bukott. Mert a közönségnek sohasem fontos, hogy az író mit látott, mit hallott a dologról, amit neki leír, hanem hogy mennyire tudja ezt számára valószínűvé tenni, megeleveníteni vagy mondjuk egy népszerű kifejezéssel, mennyire tudja ezt személyes ügyévé tenni. Ifjúságunk kedvelt íróitól: May Károlytól, Coopertől sohasem kérdeztük, hogy bejárták-e a kalandos vidékeket, ahová bennünket elvezettek. Mi boldogan és hittel mentünk velük. És itt, ebben a dologban ifjak maradtunk mindnyájan. Az író szuggesztív erejétől — a régiek úgy mondták volt: talentumától - függ, mit tud reánk nézve valószínűvé tenni, élettel, vérrel megtölteni. Amivel természetesen nem akarjuk lekicsinyelni a 281
