Botka Ferenc (szerk.): Déry Tibor levelezése 1936–1944 - Déry Archívum I/C. (Budapest, 2007)

Függelék

sejű fiatalember kivezet az utcára s beültet hathengeres amerikai kocsijába. Az emberek itt nem adnak az öltözködésre.

Már itt, az első norvég városban, találkoztam magyarokkal. Itt még csak bennlakókkal, letelepedett polgárokkal, kik 20-30 éve élnek itt, akiknek magyar egyletük is van s klubhelyiségük. Iparosok, munkások, artisták. (Egyébként fönn, északon, Bergenben is van magyar egylet.) De aztán, ahogy kikerültem a fővárosból, s vasúton, hajón, gyalog bejártam az országot, egyre meglepőbb találkozásaim voltak. A legváratlanabb helyeken és alkalmakkor találkoztam honfitársaimmal, mert magyar — úgy látszik — mindenfelé van a földön. Előbb a nyomukkal találkozik az ember. Hajón, a fedélzeten egy norvég lány kérdi, milyen nemzetiségű vagyok. „Ungarer”, mondom. „Ja?” - feleli örvendve. — „Szeretlek.” Ezt az egy szót tanulta attól a kecskeméti ügyvédtől, akivel három héttel később Hammerfestben találkoztam. Elszórva a köves pusztában, fjordok- ban a sziklák között, így éldegél egy-egy telivér magyar szó sok ezer kilométernyire attól a helytől, ahol ezt a nyelvet beszélik.

Mindenütt találkozni magyarokkal. Az előbb említett Hammerfestből hazajövet a Bergenske Társaság kitűnő postahajóján, a Polarlysen, az első osztályon összesen öt utas volt. Már csak öt utas, mert ősz van, a turistaszezonnak rég vége, már rövidek a nappalok és egyre gyakoribb a vihar. „Öt utas van csak” — mondja a steward, amikor felszállók a hajóra. A dohányzóban melléjük kerülök: mind az öten magyarok voltak. Két különböző, véletlenül összeverődött társaság.

Bergenben is van magyar konzul: egy derék, rendkívül szeretetreméltó, nagy műveltségű norvég nagykereskedő. Hogy itt északon milyen igaz szívvel fogadják a vendégeket, s hogy megbecsülik őket! A szállodából telefonon bejelentettem látogatásomat, s két perc múlva már ott is voltam nála, mert kiderült, hogy az irodája a szomszéd házban van. A rendkívül szívélyes hangú telefonbeszélgetés után kicsit meghökkentett, hogy jó negyedóráig várakoztatott az előszobában. Amikor beengedett dolgozó- szobájába, kiderült a várakoztatás titka: kitűzette tiszteletemre az ablakba a magyar zászlót; — arra kellett a negyedóra.

Idegenekkel szemben a norvég csupa megható figyelmes odaadás. Vasárnap délután az elhagyott kikötőben megszólítok egy fiatalembert, aki a csónakjával bíbelődik, megtudni, hogy hol lehet csónakot bérelni s megnézni a bergeni óvárosnak egy cölöpökre épült, Velencéhez hasonló részletét. Ő elvisz, mondja. Be kellett ülnöm, nem engedett el, fél délután csónakáztatott, s aztán felvitt egy hegytetőre, Bergen legszebb kilátópontjára. Csak este, amikor elváltunk, derült ki, hogy amikor órákkal ezelőtt megszólítottam, épp a menyasszonyához volt indulóban.

A hegytetőn egyébként egy kis vendéglőben egy francia, egy görög, egy amerikai és egy svéd társaság ült a sorban utánunk következő négy asztalnál. Az ötödik s egy276