Botka Ferenc (szerk.): Déry Tibor levelezése 1936–1944 - Déry Archívum I/C. (Budapest, 2007)

Levelek 625-859.

voltam kénytelen — mint mindenki mindenféle emberi viszonylatban! Szokásaid, ízlésed nem mindenben egyeznek az enyémmel, igyekeztem alkalmazkodni hozzájuk (s egy pillanatra sem vizsgáltam, hogy kettőnkéi közül melyek a helyesebbek, csak az adott helyzetet néztem). Miért alkalmazkodtam? Nyilván mert ezzel együtt is vagy ennek ellenére örömöt okozott, hogy veled lehettem, szóval mert szerettelek. Ha te is szeretsz, akkor ebből nem is lett volna semmi baj, te is igyekeztél volna alkalmazkodni hozzám j igyekeztél volna kiegyezni szokásaimmal, ízlésemmel, temperamentumommal. Minthogy ez nem történt meg, kénytelen vagyok megvizsgálni az indokokat, amelyekért látszólag mégis ragaszkodsz hozzám.

Szándékosan mellőzöm a részleteket, ezeket te épp oly jól ismered, mint én, fölösleges szócsép- lés volna! Csak nagyjából utalok utolsó együttléteinkre: más mulattat, mint ami engem, másképp szórakozol, más érdekel, az időtöltésnek majdnem minden elképzelhető módjában más az ízlésed, mint az enyém. Mi elégíthetne tehát ki? Viszonyunknak szerelmi része? — de ebben meg oly szerény vagy, hogy aligha kárpótolhat az egyéb hiányokért. A kezdeti szerelem irracionális légkörét elvesztettük magunk körül, nem telik már örömöd (nekem még telnék) játékaiban (pl. az „andalgásban”), j ami ezt helyettesíthetné, a folyamatos, szerelmi kielégülés, arra nincs szükséged. Bárhogy nézem is, csak abban veheted hasznomat, hogy megbízható vagyok és hű hallgatód, ha magadról akarsz beszélni vagy megbeszélni egyet-mást.

Mármost fordítsd meg ezt az egész helyzetet, s nézd az én oldalamról. Az, hogy hallgathatlak, hogy elfogadsz kísérőül, hogy társaságban asszisztálhatok, bármilyen szerényen is, kedvteléseidnek, az is örömöt okoz persze, de nem kárpótol a hiányodért. Nemcsak a szerelmi hiányról beszélek, hanem az egész személyemnek szóló érdeklődésről, az állandóan hiányzó feleletről. Igyekszem a magam nehézkes módján „könnyedén” élni veled, ahogy Diósdon ajánlottad; ami pl. a szerelmi életünket illeti, a visegrádi kirándulás ajánlata két héttel azután történt, hogy Diósdon utoljára együtt voltunk, de számodra még ez is túlságos „lekötöttséget” jelentett. S amikor most egy heti harag után felhívtál, akkor sem engem kerestél, hanem egy römipatnert kerestél rajtam.

Nem, Zsuzsám, sem barátilag, sem szerelmileg nem szeretsz, szembe kell néznem a tényekkel. Ha szeretnél - tudom magamról —, ajándékozni is tudnál és örömmel ajándékoznál: ezt nevezik épp szeretetnek. Azzal sem áltathatom magam, hogy egyáltalán képtelen vagy szeretetre; tudom, látom, hogy családodat mennyire a szíveden viseled. Lehet, hogy magadat is becsapod, amikor úgy véled, hogy ragaszkodsz hozzám — erre nem tudnék felelni, én csak az eredményt látom.

A brutalitás vádja ellen nem védekezem, csak ennyit: ha valaki elveszti a szeretőjét és barátját - ahogy én abban a percben világosan láttam, hogy elvesztettelek -, a dühroham nagysága még fokmérője is lehet veszteségének. S ehhez képest megint csak nagyon szerény voltam.

Zsuzsám, én veled „könnyedén” akkor tudnék élni, ha nem szeretnélek vagy mást szeretnék, így, ahogy most vagyunk — akárhogy voltunk is a múltban -, az emberi rokonszenv j erotika mostani egymásba gabalyodottságában — nem tudom az egyiket a másiktól elválasztani / csak „barátodnak” beállni. Ha igazam van - s én csak a magam fejével tudok gondolkodni —, más nem következhetik rám nézve, mint hogy egészen lemondjak rólad, akármilyen nehéz szívvel j- meggyötörve tenném is. Vizsgáld meg magad is helyzetünket: a magad vonzalmát, ha ilyen van, az én teherbírásom határát, amennyire ismered, j készítsd el a mérleget, hogy egyimh megmarad200