Botka Ferenc (szerk.): Déry Tibor levelezése 1927–1935 - Déry Archívum I/B. (Budapest, 2007)

276-624

- Gondolom, az a szép asszony a nővére. Helyesek a gyerekek.

Helyesek! Hülyeség! A gyerekek tüneményes jelenségek kívül, belül, mi az, hogy helyesek! Izgatott reagálásom mulattatta. Most már egymás felé fordulva beszélgettünk. Én szívesen felelgettem a kérdéseire, mert, mint az írásaimból is kiderül, kimeríthetetlen téma a saját személyem, és a család. Tehát ez második párizsi utam. Bécsben kószálok egy napig, esetleg meglátogatom nagybátyám özvegyét, s éjszaka - szálloda helyett ingyen alvás a vonaton! - indulok Salzburgba, ott két napot töltök. Azután egy nap München, s onnan Párizs! Útitársam örömmel konstatálta, hogy kettőnkben sok a közös vonás: szálloda helyett ő is szívesebben tölti az éjszakát a hajó fedélzetén, feje fölött a csillagos ég, mellette szépséges ifjú nő. Ekkor már jókat nevettünk, s bemutatkozott: - Déry Tibor vagyok. - A várt hatás elmaradt. Déry nem írt az Est-lapokba, én ezt az írógárdát ismertem, Debrecenben töltött iskolás éveim után ezekkel kerültem közelebbi kapcsolatba, és a Heltai Vali[nál], akkor már Miklós Andornénál megforduló, inkább színházi emberekkel. Déryt szemmel láthatólag meghökkentette, hogy a nevét sem hallottam; neki az én nevem apám után ismerős.

Mire felkelt a nap, én átadtam neki egész elmúlt huszonnégy évemet. Mindent tudott a családtagjaimról, barátaimról és a barátnőimről, hogy szenvedélyem az orosz irodalom és a Wagner-zene, Hubermann5 hegedűjátéka és Wilhelm Backhaus6 a zongoránál engem a mennyekbe ragad, hogy Heine Buch der Liederéx! a gyönyörűségtől sírva olvasom, hogy minek örülök, és mi fáj, mit szeretek, és mi az, ami riaszt, remény, vágy — a hajnal beköszöntével mindez Déry Tibor elé terítve, s őt mintha mindez érdekelte volna.

Tulajdonképpen a kora reggeli világosságban ismerkedtem a külsejével, addig csupán kellemesen mély, raccsoló hangja lett egyre meghittebb. Úgy emlékszem, harmincnégy éves volt, középmagas, jelentős külsejű fiatal férfi, a szeme szénfekete izzás. Könnyű, gyengéd csókokkal borította az arcomat, kezemet.

Az étteremben reggeliztünk. Sikerült elkerülnöm a találkozást Gerőékkel; féltem, hogy az arcom árulkodik, akkor, a húszas évek elején fiatal úrilány nem kötött úti ismeretséget. Az én anyám apa halála után ötvennégy évig nem vetette le a fekete ruhát, szemérmes volt, két lányát kolostori szellemben nevelte. A bécsi hajón függetlenítettem magam anyám szemléletétől, s mintha nagy tehertől szabadultam volna.

Bécsben kikötött a hajó, s mi magától értetődőn együtt indultunk a város felé, villamoson. Bőröndömet elhelyeztük az Ost- vagy Westbahnhof ruhatárában, s Déry úgy határozott, hogy az egész napot velem tölti - úti célja München környéki helység volt, jómódú baráti házaspár vendégeként. Kószáltunk a Ringen, parkokban, papírcsomagból ebédeltünk. Élénken csupán az esti élményre emlékszem. Kis moziban szovjet filmet láttunk, címe: A Grand Hotel főpincére. Történet a cári időkből: az előkelő étterem katonatisztjei duhaj kedvükben halálát okozzák az öreg főpincérnek.

Tibor kikísért a pályaudvarra. Szomorúak és meghatottak voltunk, az együtt töltött huszonnégy óra nagy élmény. Bizonyára találkozunk még az életben. Integettem a vonat harmadosztályú kocsijának ablakából, viszontlátásra, viszontlátásra!

64