Kovács Ida (szerk.): Minden másképp van. Karinthy Frigyes összes fényképe (Budapest, 2016)

„Az ember leült

a közelébe s azt

mondta magának:

no, most jó, mert most mindent el fogok felejteni, ami bánt”- idézi fel Karinthy Frigyes alakját Füst Milán.1 Sok barát és pályatárs vethette volna papírra e szavakat, hiszen az író személyiségének varázsa könnyen rabul ejtett mindenkit, aki társaságába vagy egyáltalán közelébe került. Nagy Lajos emlékező szavai is szeretetteljesek: „Mulattatta azt, akivel társalgóit. Nem bohócként és nem fölényeskedő gúnnyal, hanem barátsággal. Úgy adta elő a mókáit, hogy önmaga nevetett rajtuk legjobban s ez egy csöppet sem rontotta a hatást. A móka elmés volt, de az előadó vidámsága is magával ragadta a hallgatót. Kellemes volt vele együtt lenni. Apró félszegségeinek hátterével az embernek szinte felfokozódott az önbizalma. De másképpen is: a félszegségek kedvesen jelentéktelenek maradtak, hatalmas volt azonban a félszeg ember szellemi és lelki ereje s magához emelte a körülötte levőt.”2 Vajon milyennek látta Karinthy Frigyest közvetlen környezete és vajon ő milyennek látta magát? Izgalmas játéknak ígérkezik, hogy a kötetben sorakozó sok száz kép között megkeressük az emlékezők által felvázolt Karinthy-arcokat.

Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona emlékei szerint a huszonegy éves Karinthy, aki a New York kávéházból kilépve, ismeretlenül leszólította őt a körúton, úgy festett, mint egy diák: „mintha ő maga is nyolcadikos lenne vagy gólya az egyetemen. Kinőtt ujjú, barna színű kiskabátja nyitva lobogott, látni lehetett, hogy piros-fehér csíkos trikóinget visel, nem keményített inget és gallért, mint a felnőttek.”3

1 Füst Milán: Néhány fájdalmas szó Karinthy Frigyesről. Nyugat 1938. 10. sz. 245.

2 Nagy Lajos: Néhány jegyzet Karinthyról. Nyugat 1938. 10. sz. 251.

3 Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről. Budapest, 1988, Múzsák Közművelődési Kiadó, 13.

3