Maróti István (szerk.): Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)
Lágymányosi istenek - VAJNA JÁNOS: Sorsocska. Randevú az örökléttel
tekintete elhallgatni, vagy csupán tévetegen fürkészni, hogy hol a pamlag, amin sürgősen végigdőlhet. De minthogy tényleges panasza nem volt, megállapítani semmiféle bajt nem lehetett, övéi reménykedően hitték, hogy csak kimerült, vállára nehezednek az évek, a siker elpártolt tőle, gondokkal küzd; röviden: hogy „rossz passzban” van, amiből ki fog lábalni. Aztán jött egy álomszerű, boldog vakáció. 1969 nyárutóján, feleségével együtt Robert Graves vendége volt Mallorcán. Napbarnítottan, új erőre kapva érkezett haza. Régi kedve visszatalált hozzá, múzsája adakozóbbá vált, és ismét az egykori bámulatos hévvel, ügyességgel bogozta szét bámulatos ügyefogyottsággal összegubancolt dolgait. Egy őszi reggelen, a szokásos időben csöngött a telefon. A rituális évődések, az efféle kötelező indítások: „Hülyék háza”? helyett, a hívó nyomban a tárgyra tért. Lelkemre kötötte: el ne mulasszam meglátogatni vasárnap. Hosszabb versbe fogott, rövidesen elkészül vele és szeretné, ha többen is hallanánk. A kagylót szinte megremegtető, lelkes, dúlt hang a mondottaknál jobban elárulta, hogy Devecseri a csúcs meghódítására indul. „Most véremig gyötörnek / és hull és hull a vérem / nem értem és nem értem” - recitálta a Bikasiratót a költő először a megilletődött baráti körnek, később pedig a Fészek Klub nagytermét zsúfolásig töltő hallgatóságnak. Majd egy délután, az új év első hónapjának egyik délutánján mentőautó jött érte... RANDEVÚ AZ ÖRÖKLÉTTEL Mindenre emlékezni Beteggé gyógyulva a műtőkés okozta derengésből, s beleszokva a kórházi életbe, barátja és orvosa - de most már jobb, ha fordítok a sorrenden: orvosa és barátja -, a szobába lépő kedves fiatal nőt üdvözölve, futólag megjegyezte:- Neki is az a baja volt, mint neked, de már teljesen kigyógyult belőle. A közlés - a kegyes csalás - zsilipet nyitott egy kibontakozó érzés előtt. Ez a vonzalom szorította kebléhez a lantot. És bizony nemcsak azért, hogy pengesse, míg jő a halál. Hanem ünnepelni is. Az akkor, és ott megélt életet. A nagybeteg Kosztolányi így verselt: „Jobb volna élni. Ámde túl a fák már / aranykezükkel intenek nekem.” Devecserinek szintén intettek a fák: 41
