Maróti István (szerk.): Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Lágymányosi istenek - SZILÁGYI JÁNOS GYÖRGY: Emlékbeszéd Devecseri Gábor nyolcvanadik születésnapján a Petőfi Irodalmi Múzeumban, Budapesten 1997. február 28

Kerényi mítoszfelfogásában az istenekről szóló elbeszélések történetei nem történetekként, hanem az isten jellemző vonásaiként értelmezendők. Az, hogy Dionüszosz távolról érkezik, nem életrajzának egyszeri eseménye, hanem alapvető vonásának, mindig kívülálló voltának jellemzése: nem egyszer érkezett, hanem amíg Dionüszoszt értik és tisztelik, ő az örökké érkező; ahogy a szépség, a múlandóság cáfolatára írt Devecseri-versben:

„A szépség, hogyha már kinyílt, nem válik barna röggé; virág, ha egy napig van itt, egynap van itt örökké.”

(A múlandóság cáfolatául. Részlet)

A Múzsák kegyetlenek azzal, aki megcsalja őket, de nem engesztelhetetlenek felkentjeikkel szemben. A lírai költészet kegyét csaknem negyedszázadon át megvonták tőle, és csak az utolsó két év nagy verseiben tért vissza hozzá; de büntető és egyúttal éltető penzumként megadták neki az antik költők fordításának hivatását, amelyben a költő, a tudós, a zenész és a versmértékek virtuóza találhatott egymásra, és oszthatta meg egymással a munkát soha nem egyenlő mértékben. A Kerényitől inspirált, három és fél évtizeden át megszakítatlan sorozat húszévesen a Catullus életmű első formahű magyar fordításával kezdődött. A hexameternek költőnként és koronként eltérő zenéjéről elméletben doktori értekezése, gyakorlatban pedig természetesen sokkal hatásosabban Kallimakhosz himnuszainak és a homéroszi himnuszoknak a fordítása beszélt. Ezeket váratlan kitérőként két Plautus-komédia követte, a világon először és máig egyedülálló módon a lírikus szólóénekek, a canticumok metrumhű fordításával, a költő kezével téve pontot a filológusok évszázados eredménytelen vitájának végére. Egykori professzora, Huszti József, ezért a művéért nevezte a maga korában a „legjobbfülű magyar ember”-nek. Joggal, ha Weöres és talán a fájdalmasan korán eltávozott Pásztor Béla nevét is mellétesszük.

Az 1946-ban megjelent „Levél a hegyről” című kötet után a költő teljesen a fordítóba menekült, és negyedszázad alatt a homéroszi eposzok, a görög tragédiák és a négyötödénél megszakadt Plautus-sorozat fordításával nem kevesebbet tett, mint a Nyugat költői nyelvén szólaltatta meg és tette a megkésett Arany-epigonok íztelen szövegei után újra magyarul is élvezhető költészetté a görög és latin irodalom fő műveinek javarészét.

13