Maróti István (szerk.): Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)
Lágymányosi istenek - SZILÁGYI JÁNOS GYÖRGY: Emlékbeszéd Devecseri Gábor nyolcvanadik születésnapján a Petőfi Irodalmi Múzeumban, Budapesten 1997. február 28
A befejezett életmű nem szorul feltétlenül tagolásra, de ennél érdekesebb is választ keresni arra, mi fogja egységbe az egészet, milyen alkat magyarázza egyenként nézve olykor szélsőségesen ellentétes vonásait, mi köti mégis össze őket. A válasz lényege a Margitszigeti elégia egy versében van kimondva: „Én úgy szeretnék írni, mint a kígyó ír a sziklákra görbe vonalat, mely láthatatlanul sétáit őrzi s amíg csak él, folyton tovább halad. De úgy Írok csak, mint a hal, ha olykor a felszinen táncos-magasba csap s utána tán még ő maga se tudja, hol bujdokol a szürke víz alatt.” (Kígyó) Ha elfogadjuk, hogy az emberi személyiségtípusoknak legalábbis egyik leg- plasztikusabb és legmélyebbre tekintő megfogalmazását a görög mitológia istenalakjai nyújtják, nem nehéz a felszökkenő és a víz mélyén bujdokló hal képe mögött Hermész-Mercurius alakját, az általa megjelenített lelki realitást felismerni. A jóra és rosszra egyaránt hajló istenét, aki születése napján ellopta Apollón ökreit, és útközben a lant zenéjével ajándékozta meg az emberiséget, amelyért cserébe Apollón, kedvét lelve a furfangos csecsemőben, örömmel adta neki az elhajtott ökröket; az istenét, aki a zene mellett a szép szó ajándékát is magával hozta az emberek közé, aki mindig segítőkész találékonyságával sértetlenül átvezette Priamoszt az ellenséges görögök táborán, de igazi tiszte a halottak átvezetése volt az alvilágba; aki az istenek követe és hírvivője volt, közvetítő halandók és halhatatlanok között, akinek két fia a férfitettre mindig kész és éhes Priamosz, és a világot a vágy ajándékával összetartó Erósz. Ki másról mondhatjuk inkább, hogy a Devecseri-jelenség az ő megjelenítése volt életében és halála után is. Ma eltűnik az Alvilágban, de holnap - biztosak lehetünk benne - már az olümposziak között találkozhatunk vele, ahogy Horatius írja az istenről, akinek nevét a maga jelzőjévé is választotta: „superis deorum gratus et imis”, ő az, akivel szívesen paroláztak az Alvilág istenei, de nem kevésbé kedvelték a legfényesebb magasságokban élők, aki annyiaknak volt kedves a múltban és lesz a jövőben is. 14
