Debreceni Boglárka (szerk.): Semmi mozdulat most. Mikszáth Kálmán összes fényképe, válogatott ábrázolások (Budapest, 2010)
Fábri Anna: „de mi ez valósághoz képest…” Mikszáth a fotográfiáról, a fotográfia Mikszáthról
1866-ból maradt fenn első portréja. A Selmecbányán készült felvételről két, a kamaszkort (s talán az iskolát) frissiben elhagyott vidéki fiatalember néz ránk, s a jövőbe. Előttük az élet - írhatnánk a kép alá. Mindketten az évtized elejének hazafias-magyaros öltözetét viselik. Tudjuk, egyikük, a soványabb (sőt sovány) fiú, az az egyszerre feszengve és hanyagul ülő alak, Mikszáth, eleinte nehezen találja majd meg a maga helyét, s a sokára jött siker után is hosszú évek telnek el, mire a fotográfusok lencséje előtt is képes lesz megtalálni azt a helyzetet, amelyben önmaga lehet, amely nem mond ellene annak a képnek, amelyet önmagáról jó szívvel tud(na) közreadni. Mert hát legtöbb fényképe megjelenésre készült: a műveit közlő lapszerkesztők irányították a fotóműtermekbe, vagy küldték ki hozzá a fotográfusokat, akik azután egyszerre rendszerint mindjárt két-három felvételt, olykor egész sorozatot készítettek róla. Népszerűsége tüneményes felívelése idején, az 1880-as években még sem ő, sem a fényképészek nem találtak rá arra az arckifejezésre, testtartásra, beállításra, amely az írásaiból megismert Mikszáthként tüntethette fel a közönség előtt. A jellegtelen tucatfelvételek kereteiből először azokon az 1895-ös képeken bújik ki, amelyeken fiaival együtt láthatjuk Ellinger műtermében. A karosszékben enyhén hátradőlve, kényelmesen szivarozó Mikszáth itt kezdi meg fotókarrierjét - legjobb portréit is ilyen fotókról festi majd meg Benczúr Gyula. A szivarozás (vagy pipázás) egyre határozottabban az elkülönülés attribútuma lesz később, családi, társasági képeken éppúgy, mint a portrékon. Ez a bal kézben tartott szivar azonban nemcsak a dohányzó embernek a helyzettől való (akkor még szolid) elkülönülését, saját világába való finom visszahúzódását jelzi, hanem a mikszáthi történetmondást megalapozó szemlélődés, megfigyelés, csöndes reflexiók perceit is megjeleníti. Különben nincs ezen a férfiún, akinek ifjúkori vonásait szinte teljesen átírja, elmossa vagy átalakítja a múló idő, semmi rendkívüli. Öltözete eleinte a kevéspénzű lateinereké, aggályosán eligazgatott öltöny, keménygallér, később azután a tisztes jómódba beleérő polgároké: egyszerű, de jó minőségű kényelmes zakó (vagy zsakett), mellény, hozzáillő nadrág (ritkábban öltöny), egykor jelentékeny selyemnyakkendői - a divat változásaival - fokozatosan keskenyebbé lesznek, az utcán, a házon kívül soha nem mutatkozik fedetlen fővel (ezt írta elő az illem), s még hor- pácsi kertjében, kúriája teraszán is kalapot visel. De sohasem látjuk rajta a művészek feltűnő nagykarimájú kalapjait, ahogy nem fényképezkedik háziköntösben, 12
