Debreceni Boglárka (szerk.): Semmi mozdulat most. Mikszáth Kálmán összes fényképe, válogatott ábrázolások (Budapest, 2010)
Fábri Anna: „de mi ez valósághoz képest…” Mikszáth a fotográfiáról, a fotográfia Mikszáthról
de díszmagyarban sem - s képeit elnézve írásait ismerve úgy képzeljük, talán sohasem hordott efféléket. Semmi feltűnés, semmi affektáció, semmi póz. Az öregedés, az elnehezülés, a fizikai romlás folyamata is kendőzetlenül jelenik meg időrendbe sorakoztatott fotóin. Csak a szivar változatlan. Azt mondhatnánk: e képek nem az írót, a felkent alkotót, a rendkívüli férfiút jelenítik meg, hanem Mikszáthot magát, azt az elbeszélőt, aki olyan természetességgel szól a közönséghez, hogy az hajlamos megfeledkezni olvasói mivoltáról, s a hallgatóság helyzetébe képzeli magát. Nem tudták azonban - természetesen - megörökíteni lénye elevenségét, s hiába keressük rajtuk azt a vonzerőt, amelyet a portréja festésével bajlódó (kísérletező) Fesztyné is csak szavakkal tudott megragadni: Hogy Jókai, Munkácsy elbájolok voltak - érthető. De ő, ha a formát, vonásait nézzük, direkte csúnya volt. Elég rendes, erőteljes alakján olyan fej, ami inkább hasonlított Tritonhoz, mint Apolló- vagy Jupiterhez. Nagy golyóbis szemek, hihetetlen mozgékony, vastag szemöldök, tülök orr, s a világ leggörbébb, legfurcsább szája. De ezek felett a rekvizitumok felett gazdájuk úgy uralkodott beszéd közben, úgy kezelte őket, mint Hubay vagy Koncz a hegedűjét. Ha víg dolgot mesélt, egy-két-három tokája nőtt, s ha komolyra fordult a dolog, sovány, beesett, hosszú lett az arca. Szája, s bajusza csodálatos, titokteljes kanyarulatokkal segítették a szavakat; alsó ajkának egy-egy elgörbülése úgy hatott, mint a legpikánsabb fűszer. A szemében jóság, megfigyelés, emberismeret, filozófia, gúny, humor, tragikum csillant fel váltakozva. El volt bűvölve, aki beszélt vele. (Akik elmentek, 1923) Fesztyné - másokkal együtt - az állandó szellemi aktivitásban, az előadói átlénye- gülés képességében, a közönség fölé kiterjesztett előadói hatalomban látta Mikszáth társasági vonzerejének titkát. Csupa olyasmiben, ami - értelemszerűen - nem lehet jelen egyetlen - mégoly sikerült - fotón (de még festményen) sem. Igazi jelen- tékenység talán csak egy-két öregkori portréján sejlik fel, meg (kissé halványabban) azokon az utcán vagy szabadban készült képeken, amelyek választóitól vagy olvasóitól körülvéve, az élet elevenségét némiképp megjelenítő környezetben mutatják. A képeken persze sok minden nem látszik, de az igen, hogy ez az ember milyen fesztelen tud lenni mások társaságában, s nem tart távolságot önmagától sem. És végül íróként is meg tudott mutatkozni úgy, hogy eggyé vált szerepével. Fia azokat a korabeli fotóportrékat nézzük, amelyek íróasztaluk mögött, mellett ülő írókat mutatnak (jó néhányat közölt belőlük az Uj Idők), szinte mindig ugyanazt látjuk. Elrendezett íróasztalokat (mértani sorba állított íróeszközökkel, vagy épp '3
