Tasi József: Szilánkok. Válogatott cikkek, tanulmányok (Budapest, 2002)
Előszó. Avagy egy filológus dicsérete (Lengyel András)
fiához kivételes személyes képességek kellenek (a művet létrejönni engedő egyéb körülményekről nem is beszélve), a filológiához kevesebb is elegendő. Csak éppen becsületesnek és szorgalmasnak kell lenni s ismerni kell „ezt-azt”. (Mindenekelőtt, az elmúlt, egykor volt élet eseúegességeit, gazdagságát.) Úgyhogy filológus elvileg „bárki” lehetne, de jó filológus a tapasztalat szerint mégis kevés van. 2. Tasi József jó filológus volt; önmagával, béklyózó személyes életkörülményeivel vívott küzdelemben lett azzá. Hogy más körülmények közt mivé lett volna, immár örökre el- döntheteden, spekulatív kérdés. Ami biztos, a kerülőutak, amelyeket kénytelen volt bejárni, a filológusnak végső soron javára váltak, jóllehet mindezt az ember megszenvedte. A második világháború nyitó évében, 1939-ben született. 1945-ben így kisgyerek, 1956-ban pedig, amikor az addigi zártság után egy pillanatra minden „kinyílt”, már 17 éves volt. Még nem felnőtt, de már nem is gyerek. Felnőtt élete így egy sajátos, ellentmondásos légkörben kezdődött el, lehetőségeit, intellektuális kibontakozását a szellemi élet lefojtottsága és az azt oldó nyitás egymásba csúszó, egymást minduntalan módosító dinamikája határozta meg. Érettségije után nem vették föl az egyetemre, csak 1961-ben sikerült levelezős hallgatóként bejutnia az ELTE bölcsészkarára, ahol azután, némileg megkésve bár, de lehetősége nyílott a diploma megszerzésére — ami belépőjegy lett számára az irodalommal való hivatásszerű foglalkozáshoz. Közben 1965-ben az Országos Széchényi Könyvtárba került, ahol — legalul kezdve — szívós kitartással készült hivatására. Akkor már publikált is, néhány kisebb cikke itt-ott megjelent, az igazi „iskola” azonban a NÉKOSZ történetét föltáró „mélyinterjúzásba” való bekapcsolódása lett. Ez a munka tájékozottságát kiszélesítette, személyes kapcsolatainak körét megnövelte, mindenekelőtt azonban módszertani iskolázottságot adott. Fölkészítette arra, hogy egy rekonstruálandó történeti fejlemény megismeréséhez és föltárásához mi mindenre kell figyelni, hogyan lehet „beszéltetni” a félmúlt tanúit, miképpen lehet minimalizálni a forrásszöveg félreértését, stb. 1971-ben itt szerzett tapasztalatai alapján lett a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa. A Hangtárba került, interjúkat készített, immár irodalmi területen folytatva azt, amit a NÉKOSZ-kutatás kereteiben elkezdett. Ezt a munkát azonban nem sokáig folytathatta, egyik interjúja, bár nem is publikálta, már a rögzítés másnapján politikai botrányt kavart. Büntetésként azonnal áthelyezték a múzeum Könyvtárába, a „Hangtár nyilvánosságát” pedig — ahogy Maróti István egyik cikkében olvashatjuk — a „Belügyminisztérium ideiglenesen megszüntette”, „betiltotta a további felvételek készítését és a történtek miatt felelősségre vonták a tár akkori vezetőjét, Vezér Erzsébetet”. Tasi József pályája így, még igazi kibontakozása előtt, megtört. Félreállítás volt ez, bizonyos értelemben mégis szerencséje volt vele. A Petőfi Irodalmi Múzeum Könyvtárát ugyanis akkoriban Botka Ferenc vezette, s ő az adott körülmények között mindent megtett azért, hogy Tasi a könyvtárban is irodalomtörténész lehessen. Nemcsak engedte, hogy a kötelező könyvtári penzumon túl kutatómunkát is végezzen, de ösztönözte is erre, szakmailag pedig egyengette útját. A könyvtári munka és az irodalomtörténészi ambíció összekapcsolódásának eredménye lett Tasi első, igazán jelentős, már az érett kutatót megmutató tanulmányainak megszületése. (Köztük a József Attila könyvtárát rekonstruáló alapvető munka első változata, amelyet már az Irodalom-6-
