Tasi József: Szilánkok. Válogatott cikkek, tanulmányok (Budapest, 2002)

Ady Endrétől Pilinszky Jánosig - Hatvány Lajos és Németh László. Hatvány Lajos levelei margójára

dom, milyen volt s vagy fogadjátok el őt életével és vallott igazságaival együtt, vagy hagyjátok azoknak, akik életével és igazságaival együtt vállalni merik.”

Németh Hatvány követelésének első felét maga is felvállalja: „Egy évtized annyira elsodort minket az ő korától, hogy semmiféle idealizálás sem lobbanthatja őt fároszunkká. Nagyszerű összefoglalás ő, akivel szemben a mi új értelmünket tudósíthatjuk.” Azt is elismeri, hogy Hatványnak, aki levelezését Adyval mai formájában ki merte adni, „van némi joga igazságot követelnie. Hatvány kissé dilettánsízű literátor, de okos ember. Tudja, hogy e levelezés vonásaiból mily csúnya s örökké megbélyegző Hatvany-arcot állíthat össze egy parányi rosszindulat.” Tegyük hozzá: Németh László tartotta magát a Költő és mecénással egy időben írt, de ugyancsak kényszerpihenőre kárhoztatott Ignotus-cikkében megfogalmazott kritikusi hitvalláshoz: „A kritika halálosan komoly hivatás. A zseni megengedheti, hogy handabandázzon, de akik a zseni élete tanulságait vonják le, népszerűsítik s a nemzet életébe iktatják, inkább tűnjenek föl nagyképűeknek, mintsem lelkiismeretlenek legyenek.”5

Ezután következik Németh László érdemi bírálata. „Milyen kísérteties tény, hogy az Ady-verseket és ezeket a leveleket ugyanaz az ember írta! Ezeket is meg kellett írnia, hogy azokat is végig írhassa.” Németh szerint „Ady a legförtelmesebben ki volt szolgáltatva impresszárióinak. Szemben vele kérlelhetetlen ellenségek álltak, akik talán kicsalták volna barátai közül, ahogy a duk-duk afférban ki is csalták, de csak azért, hogy a maguk igazának alacsony szégyenigája alatt átsétáltassák. Mögötte viszont barátok, akik az alázatos hódolat karénekét zengik, amíg Ady szólója megfelel nekik, de elejtik, ha olyat mond, ami nincs ínyükre.”

Németh bizonyítékait elhagyjuk, a Hatvány Hajos levelei kötet a mai ismereteink szerinti teljes Ady-Hatvany levélváltást közli — a Hatványtól kihagyott részleteket is! —: ezek csak megerősítik Németh igazát.

De van az Ady—Hatvány levelezésnek egy másik oldala is, oszt igazságot a kritikus. Nemcsak a költő, a mecénás is megszenvedte a tíz évet, mely levelezésünkre — barátságukra — ellenségeskedésükre és megbékélésükre adatott. „Hatvány Lajos — írja Németh — nem rosszhiszemű ember. Akárhogy forgatom ezeket a leveleket, nem tudom annak tartani. Bizonyos, hogy amikor Adyért exponálta magát, azért tette, mert verseit szépeknek találta [...] De már a legelső, diákosan félszeg levélből is, hogy kirí egy mélyebb, jellembevágó félszegség. Komikus, ahogy Hatvány már első levelében szétválasztja Adyban a költőt és az embert, és siet hangsúlyozni, hogy csak a költőnek akar hódolni.” Mintha előrelátná szerepét. S amikor Ady - ha csak pillanatokra is — átáll az Új Időkhöz és kigúnyolja Hatványt, kitől már pénzt is fogadott el, „Hatványban gyűlöletté csap a fölháboro- dás. Hidegen önérzeteskedő, de azért a zseninek fejethajtó leveléből egy százados kérdés zokog elő: Hát én csak a pénzes zsidó vagyok, akit megvágunk és elrúgunk, ha csak egy lehetőség is van, hogy ne az ő kezét kelljen szorongatnunk. No jó, ám próbálkozz meg Szabolcskáék akácligetében, meglátjuk, mire mégy. S amikor Ady visszahízelgi magát, csak látszólag bocsát meg. Az ő bizalmatlansága sosem felejtheti el Ady hűtlenségét.”

Itt abba is hagyjuk a kritika szemlézését. A kritikus által említett „százados kérdés” felfakad majd a Hatvany-Németh kapcsolat következő stációjában, ezért akarva- akaratlanul is a gyökeréig kell leásnunk. Az idézett utolsó sorokat mintegy kiegészíti Hatvány Révész Bélának írt levele, 1934 októberéből: „Szegény Ady levelei6 megint az-65H. h. 362.1.

6 Revesz Béla: Ady és Léda. Bp.,1934.