Tasi József: Szilánkok. Válogatott cikkek, tanulmányok (Budapest, 2002)
Móricz Zsigmond és „holdudvara” - A Magvető. Móricz Zsigmond kiadatlan könyvéről
jA magyar irodalom A magyar sors példázatát választottam, hogy megtanítsam az olvasót, hogyan kell olvasni a könyvet, hogy kell megérteni az irodalmat és mit jelent egyáltalán az irodalom. Az irodalom számtalan problémával foglalkozik: de én itt csak a magyar sors problémáit fogom szemléltetni. A Magvető, ez az irodalmi gyűjtőkötet éppen arról nevezetes, hogy főként a magyar sors ügyével foglalkozó írásokat gyűjd össze. De hiszen akkor végtelen vastagságú kötetnek kellene lennie. A magyar írás kezdettől fogva, tehát már kilencszáz éve, mióta ebben az országban írnak és olvasnak: legtöbbet a sorsról és problémáiról beszél. Ha ezeknek az írásoknak csak a legjavát válogatjuk is ki, akkor is roppant nagy gyűjteményt állíthattunk össze. Ezért arra törekedtünk, hogy azokat az írásokat szedjük össze, amelyek legszebben s legjobban kidomborítják a mindenkori magyar életet. Aki ezt a gyűjteményt végigolvassa, nem talál köztük egy darabot sem, amely új színt, új igazságot és új reményt ne adna. Ma éppen nem sérthet senkit és semmit, ha megmondom, hogy költőink, íróink s tollat fogó államférfíaink és politikusaink, papjaink, tanítóink és polgáraink valamennyien akkor érzékenykednek el legjobban, ha a magyar sorsra gondoltak, mert véghetetlenül fájdalmas volt mindig ez a sors. Keserű irodalom El lehet képzelni, hogy akik e századok alatt tollat vettek a kezükbe, kevés vidámságot írhattak meg. Bibliai állapotnak érezték a magyarok helyzetét. Mint a zsidók a babiloni fogságban, úgy élt a magyarság a saját ősi földjén, ahol már hatszáz éve, vagy talán nagyobb részük két-három ezer éve élt. Éppen arra akarok most példákat adni ebben a kis könyvben, hogy mit is jelent az írók közössége a nemzettel. Az igazi írás mindig s ma is abból származik, hogy valaki, akinek valami roppant nagy fájdalma van: ki akarja ezt kiáltani, hogy megkönnyebbüljön tőle. Van örömujjongás is. De az ember s kivált a magyar ember szemérmes természetű: Arany János, a legmagyarabb magyar író soha nem írt szerelmes verset, vagy ha írt, úgy elégette, hogy egy sora s híre sem maradt. Örömében a magyar megelégszik a senki sem tudja ki csinálta víg gajdokkal, réjákkal, tréfákkal. De ha a fájdalom belemar, akkor fekete gyászba meríti lelkét és komor színekkel, zokogó hangon kesergi el búját. És mi lehetett a magyarnak ily időkben akkora bánata, mint ami valamennyiüket sújtotta: a nemzetet. Az idegenek fegyvere alatt való gyötrődő senyvedés. S ha adj isten, hogy vége szakadjon. Még ma is, ha visszagondolunk, ha olvassuk ezeket a régi szörnyű emlékeket, ökölbe szorul a kéz és fogcsikorgatva rágjuk a nyelvünket: ha abban kellene élnünk. A régi jó idők, hogy micsoda szörnyű idők voltak azok. Az az egy szerencse, hogy az ember, kivált míg fiatal, csak addig búsul, míg torkán van a rémület. De egy-kettőre kiheveri és kacag. Sokszor kínjában kacag: s kacagása-249-
