Tasi József: Szilánkok. Válogatott cikkek, tanulmányok (Budapest, 2002)

Móricz Zsigmond és „holdudvara” - A Magvető. Móricz Zsigmond kiadatlan könyvéről

fájdalmasabb, mint néha a sírás. De azért magába fojtott indulattal, kacagásában is a düh és a bánat könnyebbül.

Ne tessék azt gondolni, hogy valaha is elsirathatja az emberiség a szívében rekedt könnyeket. Lehet, hogy elfelejti; kihull emlékezetéből, mint az elmúlt betegség. De sírni mindig csak az új fájdalom miatt tud az emberi szív.

A parasztforrongások emlékét éppen úgy, mint az egész török kort a népkultúrában csak egy elejtett szó őrzi.

Sem költői alkotást nem szentel neki a nép lelke, sem más emlékezetet.

A népkultúra

A magyar falvakon a földmívelő nép olyan műveltséget van telítve, amely a leírott irodalomban nem ismeretes.

Ez valami igen csodálatos dolog, s az is, hogy ennek a sokirányú tudásnak adatait csak most száz éve kezdték először összegyűjteni és lejegyezgetni. Mért csodálkozzunk azon, hogy a magyar történelem és magas költészet írott emlékei ezer évet késtek, vagy kétezer évet is a görög-latin után — Homérosz idejében a magyar ősök még másfél ezer évig nem ismerték, hogy írásban is meg lehet örökíteni az éneket —, mikor a nép mindennapi tudománya, a mesék, nóták és a gazdaságra, a természetre és a jogi bölcsességre vonatkozó mindennap emlegetett tudása további ezer évet aludt, s csak az 1800-as évek közepén méltatták tudósok arra, hogy le is írják.

Pedig maga a népkultúra kiszámíthatadan régi.

Saját tapasztalatomból tudom. Gyermekkoromat Szatmár és Szabolcs megyék kis falvaiban éltem át. Mikor ötven év múlva Baranya megye falvait tanulmányoztam, a legnagyobb megilletődéssel vettem észre, hogy az ormánsági népben ugyanaz a tudomány van, ami az ország túlsó felén a Felső-Tisza partján levő Szatmár megyei népben. Bármerre járunk, ennek a kerek országnak minden táján ugyanaz a magyar nyelv és ugyanaz a költészet és ismeretek, közmondások és „babonák” hangzanak. A Székelyföldön tavaly éppen úgy éreztem magam a nép közt, mint hét év előtt a Dunántúlon és hatvan év előtt a Ti- szaháton. A kis házak ugyanúgy vannak építve, berendezve, s a lakók a hajlékokban egy testvérek.

Már az Árpádok korában elérte a magyar nép a népkultúrának ezt a teljességét. Már Szent István korában, mikor Szent Gellért püspök a daráló magyar lány éneklését hallotta, ugyanazokat a dalokat hallgatta, amik máig élnek.

Ez a magyar nép lelki közösségének ezeréves bizonysága.

Most folyik a leltározás. A mai fiatal népéletkutatók és a népi zene szerelmesei hordják a felszínre, mint a tenger mélyéről a búvárok a mélység titkait és csodáit.

De olyan mélyből, hogy abban alig van még benne az újabb századok emléke. Mintha a nép lelke már érett lett volna, mikor ezek az új csapások zúdultak ránk: már ő a török koron sem rémült el, ő már akkor kész közmondásokkal, kicsiszolódott példabeszédekkel és ősi muzsikával űzte el a nehéz idők hangulatát.

A nép mindig tudta, hogy örökéletű. Az egyének elhalnak, elhullanak, de a nép lelke soha semmit nem enged ki, mint az anyaföld: minden magot bevesz és újratermel minden új tavaszon.-250-