Tasi József: Szilánkok. Válogatott cikkek, tanulmányok (Budapest, 2002)

Móricz Zsigmond és „holdudvara” - A Magvető. Móricz Zsigmond kiadatlan könyvéről

I

Ezeréves irodalmunk mindig a legnagyobb részvéttel volt a szegénység iránt: ez a magyar irodalomnak egyik legfeltűnőbb, legrokonszenvesebb és legnemesebb vonása. De ez a részvét gyakorlati eredményeket alig ért el. Az irodalom mindig kívül állott a gyakorlati politikán: a költők, írók és művészek hatása sohasem abban állott, hogy kézzelfogható eredményeket ért el valakinek az érdekében, hanem abban, hogy a lelkeket nevelte, a közvéleményt alakította és a tisztes jövőt készítette elő. Ezért ma, amikor a kormány, társadalom és világpolitika egyaránt a szegény ember életének emberi magasságba való emelésén dolgozik, az irodalom jogosan emelheti fel szavát; ez az én művem is.

Nálunk különösen feltűnő ez az átalakulás. Világháború kellős közepén s egy olyan világháborúban, amilyen méretűről még csak nem is álmodott eddig az emberiség, s amelynek át is kell alakítania az emberiség életformáját: a magyarság élete igen nagy változásokon megy valóban is.

Ki-ki megfigyelhető saját körében. Ez az átalakulás a legmagasabb rétegektől a legkisebb falvak legtávolabbi zugáig, a puszták határáig mindenütt észlelhető.

Dózsa György népének most van némi aratása.

A magyar népnek azok a legmélyebben tengődő rétegei örvendetesen gyarapodnak anyagiakban és szellemiekben, akik eddig csak forradalmak útján remélték, hogy valami könnyebbséget nyerhetnek. Most forradalom nélkül emelődik fejük az égnek s nyílik tüdejük meg az üdítő levegőnek.

Én, aki harminc kemény év óta a magyar írás dandárában vettem részt, örömmel figyelem az idők változását. Nem engedem, hogy azt mondja valaki, hogy ez csupán napokra szóló háborús előnyös helyzet: háború máskor is volt, számtalanszor, de a szegénységnek az csak állapotának rosszabbodását jelentette. Most ellenben benne van a közösség szellemének irányzatában, hogy éppen erről a szegénységről kell a közösségnek elsősorban gondoskodnia.

Ha nem volna igaz, hihetetlennek tartanám. Annyira szemben áll ez a száz év előtti állami rendszerrel. Mintha nem is állami volna, ami ma történik, eddig mindig követeltük az államtól s reménytelenül követeltük, amit ma önként, törvényhozás útján és a közigazgatás által megvalósítanak. Milliókat fordítanak évente arra, hogy házakat építsenek a háztalanoknak, milliárdot a mezőgazdaság megjavítására és felvirágoztatására és a munkabérek a mezőgazdaságban általános emelkedést mutatnak. Pedig ez az egyetlen; igazi és hathatós segély: ha az ember a munkájáért megkaphatja azt az illő bért, amiről Krisztus mondta, hogy „méltó a munkás a maga jutalmára”. Kérdés, mi az a jutalom, amit kapnia kell. Nyilván annyi, ami emberré teszi s kultúraszerzésre alkalmassá. Hogy gyermekeit nevelhesse és ivadékainak sorsát így az emberi sors szintjére emelhesse.

Most még egy lépést kell megtennie magának az érdekelt szegény rétegnek. Fel kell használnia a pillanatnyi kedvező helyzetet, hogy a mai fölös filléren holnapra biztos tőkét teremtsen.

Ezt pedig csak egyetlen módon érheti el: ha műveltséget szerez. Képességet arra, hogy megértse s magáévá tehesse azokat az ismereteket, amelyek a magasabb társadalmi osztályokat már régebben kiemelték abból a nehéz sorsból, amelyben ó kénytelenkelletlen tovább bennragadt.-248-