Vezér Erzsébet: Megőrzött öreg hangok. Válogatott interjúk (Budapest, 2004)

LUKÁCS GYÖRGYRŐL ÉS A VASÁRNAPI KÖRRŐL - Beszélgetés Hajós Edittel

lyot a kávéval. Ebben a barakkban volt egy rigai diák. Az jelentette, hogy ez így sanyargatja a foglyokat. A szolgálati könyvbe írtam egy cédulát, hogy ilyen és ilyen őrmestert alkalmatlannak találtam szani- técszolgálatra, és visszaadom ó't a parancsokság rendelkezésére. Ez azt jelentette, hogy visszaküldik a káderhez, és esetleg a frontra. A kommandáns énrám nagyon hallgatott, mert egy szennyesládából újra elővett őrnagy volt a kommandáns, aki nem érezte magát valami borzasztó biztosan. Egy kicsit sok volt neki ez a nagy kórház, hetven barakk, ugye. Azt mondtam neki, hogy: „Kérem, nekem az a véleményem, hogy nem jók itt ezek az altisztek, nem tudnak a betegekkel bánni, azt javaslom, hogy minden barakk válasszon valakit, akiben ők megbíznak.” A legtöbben ugyanis azért vállalták ezt a munkát, mert oda akartak menni, ahol az étel van. Szóval ezt nekem koncedálta a parancsnok, és nem volt többet osztrák őrmester, hanem egy általuk választott sztároszta.

Aztán mást is tanultam, nemcsak harmincháromig számolni, úgyhogy egész jól beszéltem már az oroszt. Ez volt az egyik oka, hogy miért én mentem a delegációval. Ez egy hivatásos katonából, aki a vezető volt, és két orvosból állt, az egyik én voltam. Volt még két szoc- dem, akiket a pártjuk küldött (két vénasszony nadrágban — úgy hívtam őket) és egy kommunista, egy hazatért hadifogoly, egy ruszin, aki jól tudott oroszul (egy óriási ember, akkora öklei voltak, mint egy sonka). Feckó Andrásnak hívták, és ő képviselte nem hivatalosan a kommunista pártot. És elindultunk. Senki se tudta, hogy van-e vonat. Ez volt 1919. január 7-én. Kimentünk a Keleti pályaudvarra, és beültünk egy vonatba, ez elvitt minket Debrecenbe. Ott volt egy vöröskeresztes megbízott, sose felejtem el. Én voltam az egyedüli asszony ezek közt, és azt mondta, sajnos bejönnek a parasztok rabolni, a kórházat kirabolták, elvitték a saját embereik a betegek alól a lepedőket és a párnákat. Én sose voltam rossz lelkiismeretű intellektuel, aki a munkásokat tisztelte. Azért lettem kommunista, mert a munkásokat megvetettem a szervilitásuk, a megvásárolhatóságuk, a becstelenségük miatt. Ezt akartam megváltoztatni. Nem volt ideálom a nagyszerű munkásosztály, mert sokkal jobban ismertem a magyar munkásokat,

135