Nagy Csaba (szerk.): Párizstól Pocsolyavárosig. Bölöni György és Itóka levélnaplója, 1906-1912 (Budapest, 2005)
Levelek
egész darab, minden kis részével, beleillik a muzsikájába. Olyan egységes, én nem tudom elhinni, hogy Wilde igazán mást akart volna, mint azt, amit Strauss zenéje interpretál. Banditól cikkem irányában semmit sem kérdezhetek, mert soha nem találkozunk. Nem akarok írni neki - ha ő nem is, de én tolakodásnak érez- ném. Nehogy írj neki! Ma este Szegfy Erzsi hívott meg, ott lesz Pissarro133 is meg egy pár francia. Mi van Jászi lapjával és az ő számára írt Gauguin cikkeddel? Párizs, május 26. Bandi tegnap nálam járt. Gárdos Mariska134 is. Elmentünk együtt egy kis kávéházba a rue des Écoles sarkán. Vidámak voltunk és bolondoztunk. Én örültem nagyon, mert Bandi olyan biztosan beszélt a te eljöveteledről, mintha holnap jönnél. Mondta: lapját ideiglenesen neked adná, novemberig, amíg ő visszajön ide. Kicsinálná Vésziékkel, hogy addig neked adjanak valami biztos kis havi pénzt. Révész szíves fáradozásának igen örülök, és nagy hálát érzek iránta. Mondd meg neki, akárhogyan is, de kerítek neki egy kívánt Rodin-rajzot - azért, mert hozzád ilyen jó. Bandinak is majd a nyakába borultam, amiért úgy a szívén hordja a te jöveteledet. Semmi bajomról sem szóltam neki. Inkább hencegtem sok pénzemmel és nem létező vagy kiapadt jövedelmi forrásaimmal. Szóval megtettem mindent, nehogy hihesse: szükségem van pénzre. Hein hozott ismét két aranyat. Bandi úgy értette: ő írja meg a Gauguinné cikket. Ráhagytam. De aztán mégis mást gondolt, és azt mondta, csak írjam meg én az Új Idők-nek. Természetesen arra, amit te írtál, nem mertem kérni. Nem is akarom kérni soha semmire. Azt hihetné, érdekből szeretem olyan nagyon. Kérlek, te sem kérd öt az én számomra semmi többre. Párizs, május 30. Láttam Renoirt és beszéltem vele Vollard-nál. Megrokkant, mankós öreg, vén ember. De két erős, nagy szemében több az élet, mint száz ifjú emberében. Hangja is erős. Csak a teste törött össze. Mikor felállott: összeverődtek a térdei, leestek a karjai, és várni kellett, míg zsibbadozó tagjaiba fáradt vére újra tovább keringett. Nem volt addig szabad szólni hozzá vagy segíteni. Leintett. Néztük. Vártunk. Én szinte féltem, de Vollard és 133 Lucien Pisarro (1863-1944) francia festő, a posztimpresszionizmus képviselője. 134 Gárdos Mariska (1885-1973) újságíró tanulmányúton járt Párizsban 44
