Palkó Gábo (szerk.): „álom visszhangja hangom”. Tanulmányok Szép Ernőről - PIM Studiolo (Budapest, 2016)
Rákai Orsolya: Empátia, idegenség és „szép(er)nőség” A testek narratív megalkotása a Lila akácban
vagy ismeretlen férfitárs lehet az ő feleségének aktuális szeretője, a szolidaritásnak vége, onnantól ő az „ellenség” táborát gyarapítja: „A fiúk közé menni... rémes! [...] Teszem ha valaki orcátla- nul rám kacag, mikor másnap szembe jön velem, azt ott stande pityeré leszúrjam? És aztán én nem kérdezhetek már egy fiút: van szeretőd, mondd? Hátha elkezd majd panaszkodni: senkim sincs, olyan szerencsétlen vagyok! Mit mondhatok majd annak? Hogy vigasztaljam? Hencegjek az én boldogságommal? Ki nem állhattam azokat, akik szólóban maradt barátaiknak jöttek dicsekedni a őnvel, meg a koszttal, a nyugalommal, mindennel. Milyen ide- genséget csinál az hirtelen a legjobb barátok közt is, hogyha az egyik megnősül.”10 A szerelem átélése a normalitáshoz tartozás miatt olyan elengedhetetlen: fiatal férfi, tehát szerelmesnek kell lennie, ez az élet legboldogabb szakasza, szavalja magában, tehát boldognak kell lennie. Az a normális: a boldogtalanság kirekesztettség, a normálistól való eltérés. Számtalan példát hozhatnánk erre a regény szövegéből: az egyik ilyen részlet például, amikor a korcsolyapályáról hazamenet átéli város egész valósága, konflisokkal, boltokkal, enni- és innivalókkal kizárólag a párok, a szerelem tartozékaként tűnik fel számára, ahol mindenki tartozik valakihez, mindenkinek van valakije, csak neki nincsen. A vágyott „normalitás” elérése szempontjából az is tökéletesen mindegy, ki az illető: annyi nő van, tele van a város: „Mily rokonszenves mind, milyen kellemes volna akármelyik! Semmi, csak a lágy ruha s a húzós félselyem harisnya s a szappanlehelletű édes tiszta test! Jaj nő, nőőh! Hogy sétál elő a két combjuk a szűk szoknyában!”11 A narrátor a nőket mint lehetséges szerelmi partnereket, pontosabban lehetséges szerelmi tárgyakat (és eszközöket a „szerel10 C/o., 89. 11 C/o., 86. 58 / Rákai Orsolya