Palkó Gábo (szerk.): „álom visszhangja hangom”. Tanulmányok Szép Ernőről - PIM Studiolo (Budapest, 2016)

Rákai Orsolya: Empátia, idegenség és „szép(er)nőség” A testek narratív megalkotása a Lila akácban

szerint beavatja egyrészt az életbe, másrészt az úri társadalom „bennfentesei” közé, s mivel úgy gondolja, hogy egy nő szerelmét csak akkor van joga „követelni”, ha szerelmes belé. Ezért mindent elkövet, aprólékosan vizsgálgatja az érzéseit, hogy ez már vajon az a bizonyos érzés-e:

Csak annyit bírtam kivenni magamból, hogy ő szép és hogy nekem nő kellene, de akármilyen nagyon toltam le a homlokom a tenyeremben, még nem éreztem a szívemben azt a nemtudommilyen lángolást, hogy jaj, jaj, megőrülök érte! S gondoltam magamban, meg tudnék halni érte? S ez olyan butaságnak tűnt, hogy ezt kérdem magamtól. [...] Hát mikor lesz jogom követelni a szerelmét, mikor vehetem a kezét a kezembe vagy mikor simíthatom meg a haját kettesben úgy, hogyha a szemembe néz, el tudja hinni belőle, hogy én az övé vagyok, mint egy hű kutya.9

A szerelem központi szerepét éppúgy, mint formáját, valamint a felfokozott ifjúságkultuszt irodalmi minták és hevület segítségével „érzi” és írja le, ezekhez igyekszik igazodni. Mindezzel furcsán ellentétesek a tettei és a nőkről, a nők pozíciójáról való gondolatai, amelyek viszont a korabeli hétköznapi konvenciórendszer által diktálódnak, élesen ellenpontozva az emelkedett, lírai hevületet. A szerelem a gyakorlatban úgy néz ki, hogy először csak álmodozik a fiú, aztán megy a kurvákhoz, s csak amikor már társadalmi pozíciója és anyagi helyzete megerősödött eléggé, akkor „kezd priváttal” - vagyis valaki másnak a feleségével. Még később (ideális esetben akkor, ha igazán szerelmes lett) ő is megházasodik, ez azonban gyakorlatilag az öregség kezdete, a vég, ami után már semmire nem számíthat az élettől, s amivel gyakorlatilag belép a megcsalt férfiak társaságába - hiszen az általa is követett, magától értetődő minta szerint bármelyik ismerős

9 Szép Ernő, Lila ákác. Egy fővárosi fiatalember regénye, Athenaeum, Budapest, 19203,159.

Empátia, idegenség és „szép(er)nőség" / 57