Palkó Gábo (szerk.): „álom visszhangja hangom”. Tanulmányok Szép Ernőről - PIM Studiolo (Budapest, 2016)

Rákai Orsolya: Empátia, idegenség és „szép(er)nőség” A testek narratív megalkotása a Lila akácban

folyamatosságán keresztül, melyek a cselekményt, a jellemeket alapjaiban határozzák meg és határolják be. Az autoritativ pozícióból a többi test épp tőle való eltérése révén válik olvashatóvá, ám a fókuszáltság miatt ez visszafelé nem igaz: a leírt-megjelölt testek némák. A normális „valódi”, a tőle eltérő (megjelölt) implicite nem valódi, hamis, nem igazi.

Ami ebben a megközelítésben talán a legújszerűbb, az az, hogy egy a narrációt (és a megértést) alapjaiban meghatározó struktúrát tud felmutatni annak specifikálása nélkül, s rá tud világítani e séma lényegében elbeszéléspoétikai jellegére úgy, hogy érthetővé válik, hogyan segítenek a narratív szövegek mintegy automatikusan a hatalmi viszonyok folyamatos reprodukciójában.

Ez a megközelítés könnyen belátható kapcsolatban áll az idegen jelenségével: a (norma-)testképünket fenyegető hiányokat identitásunk védelmében kivetjük, abjektáljuk - és kivetítjük (a szociálpszichológiában is terjedelmes szakirodalom elemzi ezt a jelenséget). Kristeva abjekt-Másikja lényegében az Idegen - az a fajta Más, amellyel nem lehet dialógusba lépni, amely nem tehető ismerőssé.

2. Empátia és idegenség dinamikája a Lila akácban

Első ránézésre Szép Ernő először 1919-ben megjelent regénye tökéletes példája a normalitás pozíciójából megfogalmazódó Idegenen, abjekt-Másikon alapuló történetmesélésnek. Ezt az alaphelyzetet látszólag még a küszöb- vagy beavatásregény-jelleg is erősíti. A főhős-narrátor (aki gyakorlatilag kizárólagos fokalizá- tora is a regényvilágnak) egy fiatalember, aki be akar kerülni az „igazi” (azaz „normális”) életbe: a felnőtt, „fehér", középosztálybeli úriemberek körébe, s ennek egyik igen fontos, ha nem a legfontosabb tényezője a „megfelelő” nőkkel való „megfelelő" kapcsolat. A főszereplő „szerelmes akar lenni”, mivel ez az, ami véleménye

56 / Rákai Orsolya