Palkó Gábo (szerk.): „álom visszhangja hangom”. Tanulmányok Szép Ernőről - PIM Studiolo (Budapest, 2016)

Kálmán C. György: Alkalmiság és újitás Szép Ernő kisregényeiben

vagyok s kétszáztíz font, tehát valóságos óriás, ahogy mondani szokták, ha ráköpök erre, meghal." Ahol persze nemcsak maga az önjellemzés, hanem annak módja (a lábban-hüvelykben számolás, a magabiztos, dicsekvő hangnem stb.) is nagyon fontos. S két mondattal odébb ezt olvassuk: „Hát hiába, még most is csupa indulat vagyok, ha rágondolok” - itt már a főszereplő-elbeszélő figuráról az elbeszélőre helyeződik a hangsúly, aki tehát korántsem érzelemmentesen fogja elmondani a történetet. Nos, Szép Ernőnél mindez egyáltalán nem így fest - például az elbeszélő külső jellemvonásai teljesen hiányoznak de a történethez fűződő érzelmekről annál több szó esik, és mindezek kialakítanak az olvasóban valamilyen képet.

Harmadszor: gyakori, hogy az elbeszélő magára a történetmondás folyamatára reflektál. Utal rá, hogy elkanyarodik, minősíti saját tevékenységét (vagy aggodalmaskodik, hogy például elég érdekes, nem unalmas-e), utal arra, hogy kihagy bizonyos történéseket vagy ugrik az időben. A Natália például hemzseg az ilyen elemektől: „Hol is tartunk? Igen", „El ne felejtsem", „Most jut eszembe”, „Némelyik kóristának emlékszem a nevére” - de bizonyára bármelyik másik kisregényből is rengeteg példát hozhatnánk. Ezeken a helyeken maga a megcsinálás módja válik láthatóvá, az elbeszélő felfedi, hogyan is hozza létre a szöveget, amit elmond.

Ha ragaszkodunk a terminologikus leíráshoz, az első formulát biztosan aposztrófénak kellene neveznünk, a másodikat talán az eléggé elhasznált és homályos önreflexió szóval illethetnénk, a harmadikat nevezhetjük metanarratívának, vagyis a történetmondásról szóló történetnek.

A közös ezekben a műveletekben az, hogy szintet váltanak: a történetmondás tevékenységéről átváltanak a történetet hall- gató/olvasó megszólításához, az elbeszélőről szóló történet el30 / Kálmán C. György