Palkó Gábo (szerk.): „álom visszhangja hangom”. Tanulmányok Szép Ernőről - PIM Studiolo (Budapest, 2016)

Balogh Lilla: Hagyományőrzés és újítás Szép Ernő drámáiban

sonlóan a rossz közérzet, a magány, néhol a rezignált beletörődés, néhol pedig az elégedetlenség ezekben a szövegekben is domináns. A Május Öngyilkosa nem tud a Leány kérdésére az élet csömörénél konkrétabb indokkal szolgálni permanens halálvágyának megindokolására.

Az abszurd drámát szokás anti-drámának is nevezni, hiszen a dráma eredetileg a cselekvés műneme, itt viszont a szereplők vegetatív lények, akik képtelenek kitörni ebből az állapotból, így a cselekmény szintjén a darabokban jóformán nem történik semmi. Bár Szép Ernő drámáiban a szereplők nem csupán vegetálnak, többségükben mégis passzív alakok, akiket legtöbbször nem saját elhatározásaik, hanem a vakszerencse vagy a pillanatnyi történések irányítanak. A laza szerkezet, de még gyakrabban a cselekmény nélküliség több darab kapcsán is visszaköszön a bírálatokban: a Szép Ernő-drámákban „nem történik semmi”.29 A drámákra valóban a mikroszkopikus megközelítés jellemző, amely a nagy, társadalmi méretű ellentéteket a háttérbe száműzi és az ember erkölcsi természetét emeli központi témává. Réz Pál erre a kritikai hangra válaszolva így fogalmaz: „Úgy látszik, évtizedeknek kellett eltelniök, a drámaírás új módszereinek kellett elfogadtatniok magukat a világ színpadain, hogy a kritika és a közönség meglássa ennek a »cselekménytelen cselekményesség«-nek művészetét, felismerje jogosultságát, sőt varázsát: azt, hogy a hagyományos drámai cselekmény hiányának oka a hősök életidegensége, egymástól való idegensége - és így éppen ez a »cselekménytelenség« lesz a szituáció kifejezőjévé.”30

A kísérletező színházak egyik alapcélkitűzése volt szétrombolni a válaszfalat valóság és színházi látszatvilág között. Szép Ernő kedvelt témáinak: az orfeumoknak, a színháznak, a cirkusznak,

29 Lásd például Karinthy Frigyes Antipatika című stílusparódiáját.

30 Szíp Ernő, Színház, 306.

172 / Balogh Lilla