Palkó Gábo (szerk.): „álom visszhangja hangom”. Tanulmányok Szép Ernőről - PIM Studiolo (Budapest, 2016)

Balogh Lilla: Hagyományőrzés és újítás Szép Ernő drámáiban

használja őket, vagy újszerű, meglepő szókapcsolatokat alkot velük. Pali szájából jól hangzanak a szerzőre jellemző új, merész szófordulatok, szóösszetételek is: „Micsoda impertinencia? Hallja, nagyon legorombítom magát!’’,21 „Te hülyönc!”22, „Olyan jól esel nekem. Te bocibocitarka!’’23.

Ebben a drámában már nem csupán az eddig tárgyalt darabok folyamatos ismétléseiről, az egymás mellett elbeszélésről, a kitérő válaszokról és az érdektelen témák körül folyó üres szólamokról van szó, hanem az egyértelműen köznyelvi fordulatok irodalmi anyaggá változtatásáról, beemeléséről a „magas irodalmi" szövegbe. Szép Ernőt éppen ez a beszédmód és hangnemkeverés különböztette meg leginkább attól a merev, irodalmit köznyelvitől gondosan elválasztó irodalomfelfogástól, amelyben élt. Ennek a különös nyelvnek mindezen összetevői egy nagyon érdekes és komplex drámanyelvet hoznak létre, amely számos ponton emlékeztet Molnár Ferenc egyik legjelentősebb, 1909-ben írt és ma is az egyik leggyakrabban színpadra állított drámájának, a Liliomnak a nyelvezetére.

Absztrakció, dekadencia, cselekménytelenség, bábszerűség

A Szép Ernő-drámákban a nyelv válságának tapasztalata mellett a kísérletező színházak kelléktárából szinte valamennyi eszközre és problémára találunk példát. Ahogy drámanyelve a stílusszintek keveredésének köszönheti hatásosságát, történetszövésének egyik legnagyobb erőssége, hogy a tragikumot rendszeresen a komikum, a nevetségesség mozzanataival elegyíti. Leány a Májusban az ön- gyilkossághoz legalkalmasabbnak tűnő fát kereső férfival kezd el évődni. A Vőlegény drámai csúcspontján pedig, abban a tragikus

21 Uo„ 378.

22 Uo., 382.

23 Uo., 387.

Hagyományőrzés és újítás Szép Ernő drámáiban / 169