Palkó Gábor: „helyretolni azt”. Tanulmányok Örkény Istvánról - PIM Studiolo (Budapest, 2016)

Berkes Tamás: Örkény közép-európai rokonai

intézményei azonban gátolták, sőt megakadályozták a polgári autonómia kialakulását, s a megkezdett reformok mindannyiszor a hatalmi szerkezet korlátaiba ütköztek. A személyiség gondjaira összpontosuló irodalom egyik vonulata éppen azért fordult a groteszk ábrázolás irányába, mert a korszak embere be volt szorítva egy megkésett modernizáció csapdájába, amely a személyiség megalkotását leszűkítette az „individualizáció polgári autonómia nélkül” formulára.

Nem véletlen tehát, hogy az 1956 utáni két évtizedben az irányzatként értelmezhető groteszk irodalom szerzőinek egész plejádja lépett fel a kelet-európai országokban, kijelölve a művészi innováció egyik lehetséges útját. Kiemelkedik közülük a lengyel Slawomir Mrozek és Tadeusz Rózewicz, a cseh Bohumil Hrabal, Milan Kundera és Václav Havel, de számos további szerző említhető a térség valamennyi irodalmából. A groteszk úgy jelenik meg náluk, mint a komikus és tragikus elemek társítási módja, szerkezeti egysége. Nem arról van szó, hogy a „komikus hiba" és a „tragikus vétség” klasszikus fogalmai egyszerűen egymás mellé rendelődnek, mivel a groteszkben mindkét minőség elveszti eredeti értékét, kölcsönösen kioltják egymást. A groteszk struktúra elemeinek a művekbe történő beszerkesztettsége persze nem valósul meg tiszta formában, ezért a konkrét elemzés során a struktúra két pólusát megfelelően árnyalni szükséges. Beszélhetünk a komikumnak minőségi változást előidéző halmozásáról és elmélyítéséről, de vannak esetek, amikor a diszharmónia és a deformáció mértéke hordozza ugyanezt a jelentést. A groteszk struktúra tételezése ugyanakkor lehetőséget nyújt arra, hogy a groteszket elhatároljuk egy sor hasonló jelenségtől. Az irónia a groteszknél általánosabb szerkezet, az abszurd viszont szűkebb. A szatíra határozott értékelési ponttal rendelkezik, hiszen a rezonőr „mértéke” alapján ítéljük meg az ábrázolt világot, míg

70 / Berkes Tamás