Palkó Gábor: „helyretolni azt”. Tanulmányok Örkény Istvánról - PIM Studiolo (Budapest, 2016)

Horváth Csaba: Tartuffe a Mátrában Moliére Tartuffe-je mint a Tóték előképe

Ezt az illúziót mutatja a második rész harmadik képében Cipriani professzor monológja:

Annak, ami most van... egyszer vége lesz. Ennek az átkozott háborúnak és ennek az egész átkozott világnak is vége lesz! (...) És akkor a maguk őrnagyát fel fogják akasztani. A maguk őrnagyának a parancsnokát is fel fogják akasztani." Igaz, az optimizmus nem lehet maradéktalan, hiszen Cipriani, az elmeorvos bolond, „tizenhat éve vezetem az ideg - és elmeklinikát, és ebből kifolyólag magam is (...) az vagyok, kérem. Azért is adok ilyen tanácsokat.30

Letartóztatásakor Tartuffe betölti saját nevét: üressége, csalárdsága nyilvánvaló lesz, de nem számolható fel. S az őrnagy sem megy el nyomtalanul. Bár Tóték a személyiség megőrzése miatt lázadnak fel, lázadásuk magán viseli az őrnagy jelképezte világ abszurditását és kegyetlenségét.

TartufFe és az őrnagy félelmetesek, de fenyegető voltuk valójában ürességükből fakad. S ezért ugyan letartóztathatóak, feldarabolha- tóak, de felszámolhatatlanok. Tulajdonságaik ott maradnak a többi szereplőben: Orgont az utolsó jelenetben Cléante így szakítja félbe: „Öcsém, fékezd magad,/ Méltatlanságait átvenni nem szabad.”31

Tótéknak pedig minden vétke, önfeladásuk és az általuk elkövetett gyilkosság is engedelmességükből fakad. „Engedelmességből következik a bűn, ám az engedelmességet erényként szokás magasztalni." (273) S ezt az engedelmességet az őrnagy kihasználta ugyan, de nem ő teremtette. Tartuffe-ön nevetünk, és nevetünk az őrnagyon is. Újra Arisztotelészt idézve, a „nevetséges ugyanis valami hiba, vagyis fájdalmat és így kárt nem okozó csúfság, (...) rút és torz valami, de nem okoz fájdalmat." Dehogynem.

30 Tóték, Uo.

31 Tartuffe, V/7.412.

134 / Horváth Csaba